Mobil információs társadalom

Nyíri Kristóf:
 

            A projektrõl
         Kommunikáció és közösség
         Archaikus kommunikáció
         Ikonikus forradalom
         Tudás és információ
         Új otthonosság
 
 

A projektrõl

A "huszonegyedik századi kommunikáció új útjai" átfogó címet viselõ interdiszciplináris társadalomtudományi kutatásunk ezév januárjában vette kezdetét. A kutatás elsõ szakaszának a "mobil információs társadalom" megjelölést adtuk. Jelen konferencia alkalmával ennek a kezdeti szakasznak az eredményeit szeretnénk ismertetni. Teljeskörû bemutatásra nem törekedhetünk: annak feladatát az itt átnyújtott kötetre bíztuk. S hadd jelezzem, hogy a kötet anyaga ma estétõl a világhálón is elérhetõ, a wap.phil-inst.hu webhelyen, amiképp ezen a helyen projekttevékenységünk egésze nyomon követhetõ: hozzáférhetõ a konferencianaptár, amelyben már feltüntetjük az idén decemberre és jövõ májusra tervezett nyilvános tudományos összejöveteleinket; a mobil információs társadalom építés alatt álló virtuális könyvtára; a munkában résztvevõ kutatók névsora - amely névsor egyébként, reményeink szerint, az elkövetkezendõ idõszakban még bõvülni fog, többek között német, brit, francia és amerikai szakemberekkel. A nemzetközi együttmûködést elõkészítendõ, a mondott webhelynek máris él a német változata, tartalmazva kötetünk fejezeteinek összefoglalóit, valamint a tovább kutatandó témák felsorolását, és úgyszintén megkezdtük az angol változat felépítését: ide is felkerült a kötet anyagainak rövid kivonata, továbbá - egyebek mellett - jelen konferencia angol nyelvû programja. S persze ott találhatók ama webhelyen a magam bevezetõ megfigyelései - mostani referátumomban ezen megfigyeléseket igyekszem továbbgondolni.
 

Kommunikáció és közösség

A huszadik század filozófiájának talán legalapvetõbb vívmánya ama belátásnak érvényre juttatásában áll, hogy az emberi gondolkodás hordozója nem pusztán az egyéni tudat, hanem tetemes mértékben a közösségi lét. Wittgenstein-nak és Heideggernek egyaránt ez az üzenete. A közösségi létet viszont a kommunikáció tartja fenn. Heidegger hangsúlyozza, hogy a "híradás" értelmében vett közlés csupán határesete annak az egzisztenciálisan mélyebben ható beszédnek, amely az együttlétet, a heideggeri Miteinanderseint voltaképpen létrehozza. S híres az amerikai filozófus Dewey Demokrácia és nevelés címû könyvében adott tézis: "Nemcsak úgy áll a helyzet, hogy a társadalom átadás-átvétel [transmission] által, közlés-közlekedés [communication] által marad fenn, de joggal mondható, hogy az átadás-átvételben, a közlés-közlekedésben létezik. Több mint verbális kapcsolat van a közös, közösség, közlés-közlekedés között. Az emberek a közösen bírtak révén élnek közösségben; s a közösen birtokoltakhoz a közlés-közlekedés juttatja õket." Dewey nyomdokain haladva írta azután a szociológus Robert Park, hogy a kommunikáció hozza létre azt a konszenzust és megértést a társadalmi csoport egyes összetevõi között, amely végül a csoportnak és összetevõinek nem pusztán a társadalmi, de úgymond a kulturális egység jellegét is adja; a kommunikáció szövi, ahogy Park fogalmazott, a szokás és kölcsönös várakozások ama hálóját, mely egymáshoz köti a társadalmi entitásokat. Magyarországon néhány éve Kiss Ulrich jezsuita kommunikációs szakember emlékeztetett arra, hogy "a communico, -are ige eredetileg megosztást és egyesülést jelent, nem csak megtárgyalást: 'közösen tesz valamit valakivel'. A communicatio ennek megfelelõen részesítés: részesítem a másikat abban, amivel kapcsolatban szeretném, hogy közös kincsünk legyen. Még a köz-lés szavunk is magában rejti azt, ami közös. A folyamat gyümölcse tehát valamilyen módon közösség, communio, megosztott, közös értékek vállalása."

Mondhatjuk tehát, hogy az ember, lényegi természete szerint, kommunikáló lény. S nem kétséges, hogy jelesül a mobil telefonhasználat olyankor is tényleges és mély emberi igényt elégít ki, amikor valamely beszélgetés intellektuális, üzleti vagy mindennapi-praktikus szempontból kevéssé tartalmas. Azt is látnunk kell persze, hogy a mobil kommunikáció és mobil internethozzáférés viszonyai között otthonos személyiség - a hálózott individuum - új pszichológiai típust jelenít meg; nem azonos sem a Gutenberg-galaxisban, sem a könyvnyomtatás elõtti vagy egyáltalán az írásbeliség elõtti világban otthonos és sikeres személyiséggel. A hálózott individuum: sajátos tájékozódásai, kapcsolódásai által megkülönböztethetõ egyéniség, aki ugyanakkor állandó kommunikatív összeköttetésben áll szûkebb-tágabb virtuális közösségével. Felmerül a kérdés, hogy ez a típus vajon hogyan ragadható meg a személyiségpszichológia eddigi eszközeivel? Projekt-munkánk során arra a belátásra jutottunk, hogy a szocializáció mikéntje itt meghatározóbb, mint a velünkszületett vagy kisgyermekkorban szerzett diszpozíciók. A virtuális környezetben az az ember érzi magát otthon, aki ama környezettel már gyermekkorában megismerkedett. Ám ezzel együtt is félreismerhetetlen tény, hogy - függetlenül a szocializáció ilyen vagy olyan voltától - éppenséggel léteznek eredendõen eltérõ személyiségvonások. S az ismert tipológiák közül ezen a ponton az introvert-extravert megkülönböztetés látszik a leginkább használhatónak, különösen annak az idõsebb és az ifjabb Eysenck által közösen kidolgozott változatában. Az introvert személyiséghez képest az extravert szívesebben és gyakrabban vesz részt társas interakciókban, vonzódik az ingergazdag, tevõleges cselekvést igénylõ, szokatlan helyzetekhez, kevésbé kerüli a feszültségekkel járó szituációkat, s kevésbé szorul strukturált tanulási környezetekre. Az introvert-extravert különbséget Eysenck-ék biológiailag is értelmezni tudják. Így a megkülönböztetés egyaránt alkalmazható az írásbeli és az írásbeliséget megelõzõ kultúrák viszonyaira; s persze az írásbeliséget meghaladó elektromos-elektronikus-multimediális kultúra viszonyaira is, amely viszonyok, hitem szerint, a régmúlt archaikus otthonosságát egyfajta új otthonosság alakjában állítják vissza. Lukács György, a Theorie des Romans-ban, az eposz korát jellemzi úgy, hogy abban a világ még tágas és ugyanakkor otthonos, a lélek számára az odakint és az idebent még nem válik szét, s a szellem eseményei az értelem és az érzékek számára egyaránt megragadhatók. A regény korában - mi mondhatjuk így: a nyomtatott szó korában - kint és bent egysége megbomlik. A hálózott individuum világában, a mobil információs társadalom viszonyai közepette, ez az egység, az egyén belsõ szellemi rezdülései és külsõ közösségi környezete közötti szoros kapcsolat áll helyre.
 

Archaikus kommunikáció

Homérosz korának merõben szóbeli kultúrája még õrizte a kommunikáció egyfajta teljességét: szemben az írás szürke elvontságával, a szóbeli nyelv konkrét, színes, dallamos, metaforikus, képies, szituációba-cselekménybe ágyazott. S hogy az ember természetes életvilágát éppenséggel a multimediális kommunikáció, s nem a verbális nyelv dominanciája jellemzi, erre nézve az antropológia és a kognitív tudomány közös mezsgyéin folyó újabb kutatások egyértelmû felvilágosítással szolgálnak. 1991-ben jelent meg Merlin DonaldOrigins of the Modern Mind címû könyve, melynek itt azt a gondolatát emelem ki, miszerint a közvetlenül képekben történõ, szavak által nem közvetített gondolkodás valamiféle kezdetleges képessége biológiai adottságainkhoz tartozik. Donald az ember kialakulásának három evolúciós fázisát különbözteti meg. Az elsõ evolúciós átmenetet, az emberszabású majmoktól a Homo erectusig, "az emberi reprezentáció legalapvetõbb szintjének, az események mímelésére vagy újra-megjelenítésére való képességnek kialakulása", egyfajta mimetikus kultúra jellemzi. A második átmenet, a Homo erectustól a Homo sapiensig, lezárta a modern ember biológiai evolúcióját. Ezen átmenet kulcsmozzanata, írja Donald, az emberi beszédképesség megjelenése volt. A harmadik evolúciós átmenet "közelmúltbeli és nagyrészt nem-biológiai, de tisztán kognitív szempontból mégis az evolúció új szakaszához vezetett, melyet a kognitív architektúra fõ tényezõiként a vizuális szimbolika és a külsõ memória kialakulása jellemzett", tudniillik a rajzolt-festett képek, a képírás, és végül a betûírás megjelenése.

A mimetikus kultúra Donald-féle hipotézise a nyelv-elõtti intelligencia magyarázatára hivatott. A mimézis: valamely esemény vagy viszony szimbolikus célzatú megismétlése vagy újraábrázolása. A mimetikus reprezentáció eszköztárához a gesztusok, arckifejezések, testtartás, de a zajok és hangok utánzása is hozzátartoznak. Donald hangsúlyozza, hogy a reprezentációnak ez a szintje még ma is szerepet játszik, sõt éppenséggel alapvetõ. Utal - mindenekelõtt Eibl-Eibesfeldt kutatásai nyomán - a nem-verbális emberi kifejezés kultúrák-között közvetítõ voltára, s hangsúlyozza, hogy a reprezentáció mimetikus rétege tovább él a verbális felszín alatt, olyan formákban, amelyek univerzálisak maradnak, mivel a mimézis alkotja a magját "a megkülönböztetetten emberi, õsi gyökér-kultúrának. Akármilyen fejlett is a magunk orális-nyelvi kultúrája", írja, "s akármilyen kifinomult is a minket körülvevõ szimbolikus anyagi környezet gazdag változatossága, az emberi társadalmi kölcsönhatás expresszív lényegét még mindig a mimetikus szcenáriók képezik."

A szónyelv a nem-verbális kommunikáció alapjaira épül, s másrészt kiegészül a nem-verbális kommunikáció új dimenzióival, amelyek a szóbeli interakciót mintegy metakommunikatív szinten szabályozzák. A írott nyelvet - kivált az alfabetikus írást, amely a Nyugat racionalitásának voltaképpeni alapját képezi - ennyiben eleve leszûkült-leszûkítõ kommunikációs csatornának kell tekintenünk. Persze az írás is ismer nem-verbális segédeszközöket: a szóközözést, központozást, a bekezdések alkalmazását, a kiemelést, stb. A gutenbergi embernek meg kellett tanulnia, hogy a magányos olvasás és írás során ilyen segédeszközökkel boldoguljon. Ám az interaktivitásra való törekvés, amely a hálózott kommunikáció viszonyai közepette természetszerûleg lép föl, újra beleütközik az írásos közeg korlátaiba; a nem-verbális lehetõségek szegényes volta a kommunikáció kudarcait eredményezi. Az olyan segédeszközök, mint mondjuk az emotikonok, nyilván csak nagyon kezdetleges megoldást nyújtanak.

A nem-verbális kommunikáció szerteindázó irodalmából hadd emeljem ki Macdonald Critchley igen befolyásos tanulmányait, s ezekbõl is azt az érvet, amelyet Critchley a süketnémák közötti kommunikációval kapcsolatban ad elõ. Köztudott, hogy a süketnémák mesterséges kézjelek segítségével érintkeznek. Kevésbé ismert, hogy rendelkeznek egyfajta természetes kommunikációs jelrendszerrel is. "Még a nagyon fiatal süketnémák is szabadon kommunikálnak egymással", írja Critchley, "s az a körülmény, hogy a természetes jelbeszédet már olyan korukban is használják, amikor rendszeres oktatásban még nem részesültek, a szimbolizáció valamiféle 'ösztönös', de legalábbis õsi-eredeti típusára utal." Critchley álláspontját legutóbb egy a Nature 1998-as évfolyamában közölt írás - "Spontaneous sign systems created by deaf children in two cultures" - támasztotta alá.

A nem-verbális kommunikáció számos eleme kultúra-specifikus - Critchley pl. olasz taglejtések képeinek sorát mutatja be - ám kétségtelenül létezik a taglejtések és arckifejezések univerzális dimenziója is. Az arckifejezések univerzalitása vonatkozásában különösen a korábban már említett Eibl-Eibesfeldt kutatásai meggyõzõek. Mind a kultúrafüggõ, mind a természetadta nem-verbális elemekre áll azonban, hogy azok a szónyelv igencsak elengedhetetlen kísérõi. "A verbális és nem-verbális üzenetek", írja Eibl-Eibesfeldt, "egymással kompenzatorikusan ... összekötõdnek, és segítenek a üzenetet a félreértésekkel szemben biztosítani." Éppen ez a kompenzatorikus mozzanat azonban a hálózott kommunikáció viszonyai közepette messzemenõen hiányzik. Az itt fölmerülõ nehézségek klasszikus elemzését adta Hiltz és Turoff, A hálózott nemzet c. könyvében. Mint írták: "A személyes - face-to-face - kommunikáció során a résztvevõk egyszerre számos csatornán keresztül jutnak információhoz. ... A mosolyok, homlok-ráncolások, s a számos más arckifejezés legtöbbünk számára a legfõbb információ-forrás a másik személy érzelmeire vagy beállítottságaira nézve. ... A face-to-face interperszonális kommunikáció jónéhány kutatója szerint a szemek alkotják az egymagában legfontosabb csatornát érzelmi és más szubtilis üzenetek kommunikációja számára." Hogyan lehetséges ekkor, kérdezik a szerzõk, hogy e-mail-en keresztül, mégis, egyáltalán meg tudjuk magunkat értetni egymással? Arra a válaszra jutnak, hogy írott üzenetek esetében a szöveg átgondoltsága, világosabb szerkezete és tartalmi gazdagsága részben kiegyenlíti a nem-verbális dimenzió hiányát. Az írás fölényének egyik oka mármost az, mutatnak rá, hogy az írott szöveg olyan vizuális dimenzióval rendelkezik, amellyel a beszélt nyelv nem bír. A szerzõk ehhez hozzáteszik, hogy az írásos dokumentum gazdagságát és áttekinthetõségét még emeli, ha képies elemek is alkalmazásra kerülnek. 1978-ban persze, amikor A hálózott nemzet megjelent, computergrafikai lehetõségek gyakorlatilag még nem álltak rendelkezésre. Hogyan változtatja meg a hálózott kommunikáció lehetõségeit - s kivált mit jelenthet a mobil érintkezés számára - a display-ekre vihetõ képek mai bõsége?
 

Ikonikus forradalom

Impresszumában a 2000-es kiadási évet tünteti fel, valójában azonban csak néhány hete került forgalomba a Yazdani és Barker által szerkesztett Iconic Communication címû gyûjtemény. Ebben Stuart Mealing "Látod-e, hogy mit mondok?" címû tanulmánya foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a testnyelvi, mimikai és hangzó dimenzióktól megfosztott írásos szöveg - vagy akár a vizuális támaszokat nélkülözõ telefonbeszélgetés - miképpen válhatna gazdagabbá és érthetõbbé a számítógépes grafika eszközeinek felhasználásával. Maga a Yazdani-Barker-kötet fordulópont, vagy legalábbis a fordulópont elõtti utolsó állomás - utolsó csengetés, mielõtt a függöny felgördül. Új csengõhang, amely az ikonikus forradalom tényleges beköszöntét jelzi. A kötet tanulmányai a szónyelvnek vizuális nyelvek segítségével történõ kiterjesztését, sõt olykor helyettesítését hirdetik meg. Az alapgondolat nem új - a kötet ismételten utal Otto Neurath 1920-as/30-as évekbeli törekvéseire, amelyek mai lecsapódása jól ismert mondjuk a nemzetközi utasforgalom színtereirõl, de amelyek eredetileg jóval ambíciózusabb célokat követtek; Otl Aicher-nek a müncheni olimpia óta népszerû ikonjaira; vagy Claude Braunstein és Ian McLaren franciaországi megrendelésekre készült piktogramjaira.
 

Ami új - ha nem is elõzmények nélküli - az az ikonikus nyelv lehetõségeinek a digitális grafika és a hálózott kommunikáció lehetõségeinek körében történõ elemzése. Miközben a mobil szolgáltatók figyelme egyre erõteljesebben irányul a vizuális és hangzó szimbólumok felhasználására - hadd említsem a Westel most megjelent, igen sikerült és tartalmas oplogó-könyvecskéjét - a vizuális nyelvek kutatói alkalmazási terepként fedezik fel a képernyõt, és jelesül a kisméretû képernyõt. A Yazdani-Barker-kötet Yazdani által írt fejezetében már felmerül, a gondolatmenet horizontján, mobil telefon és képi kommunikáció lehetséges kapcsolatának témája. S ez a téma nem pusztán mûszaki problémákat vet fel, hanem pszichológiai, nyelvészeti és filozófiai problémákat is. Felveti a gondolkodás verbális és/vagy képies voltának kérdését: hiszen ha tudati mûködésünk - részben vagy egészben - képies, perceptuális, akkor képek természetes módon kínálkoznak a gondolatok hordozóiként, a kommunikáció eszközeiként. Felveti a nyelvi redundancia kérdését: hiszen az ikonikus nyelveknek szükségképpen jóval egyszerûbb szintaxissal kell boldogulniok, mint mondjuk a magyarnak, németnek, franciának, vagy akár az angolnak. És felveti a képjelentés teljességének és egyértelmûségének filozófiai kérdését: hiszen a huszadik század bölcseletében gyakran megfogalmazódott a kétely, hogy vajon a kép valóban alkalmas-e önálló jelentéshordozásra, s nem szorul-e, mindig is, a szó tisztázó segítségére? A Yazdani-Barker-kötet szerzõi közül a leghatározottabban Colin Beardon képviseli, immár évek óta, azt a - filozófiatörténetileg egyébként igen érdekes hátterû - felfogást, hogy a kép esetleges többértelmûségét feloldhatja valamely szerencsés animáció; hogy míg az állókép gyakran értelmezésre szorul, addig a mozgókép - önmagát értelmezi. Tekintsük például, Beardon rendszerében - amely, évekkel a wapos telefonok megjelenése elõtt, mintha csak wap-böngészõt jelenítene meg - az "egy ember a városba megy" jelentésû sematikus képet. A mozgás tényét és irányát nyíl jelzi. Mondhatjuk mármost, hogy a nyíl nem természetes jel: olyan kultúrák tagjai számára, amelyek a nyílvesszõt nem ismerik, nem jelent semmit, illetve csak akkor jelent valamit, ha konvencionális jelentését elsajátítottuk. Viszont ha a nyilat ténylegesen az embert ábrázoló ikon mozgatásával helyettesítjük, ez a nehézség aligha merül fel. Az animált ikonikus nyelv, mind intuitív, mind konvencionális elemeiben, gazdag, sûrû jelentéshordozó, amely kiváltképpen alkalmas arra, hogy kis képernyõn sok információt közöljön. A Yazdani-Barker-kötetben Becker és Leemans "VIL: A Visual Inter Lingua" címû tanulmánya egyfajta vizuális világnyelv felvázolására tesz kísérletet. Nem számítok a VIL vagy hasonló radikális kezdeményezések hamaros diadalútjára; abban viszont biztos vagyok, hogy kis lépésekben, szerves evolúció során, dinamikus képek - hangzó és szöveges elemekkel ötvözve - egyre inkább jelen lesznek a mobil telefonhasználatban.
 

Tudás és információ

Megdöbbentõ, ahogyan az emberi természet - az ember kognitív és emotív berendezkedése - fittyet hány a kommunikációelméleti várakozásoknak. Sokáig azt hittük, hogy az internet elterjedésével a fizikai helyváltoztatás mértéke csökkenni fog: úgymond az információ mozog majd az ember helyett. Ehhez képest éppenséggel egyre többet utazunk. Már az 1970-es években megfigyelték, hogy a telefonbeszélgetések száma nagyjából ugyanolyan ütemben növekedett, mint a repült légimérföldek száma. A telekommunikációnak, bármily sûrûek és sokdimenzionálisak legyenek is a hálózatok, nincsen meg az a hatékonysága - az érzelmi hatásról már nem is beszélve - , mint a személyes találkozásoknak. A telefonkapcsolatok akkor hatékonyak, ha korábbi személyes találkozások háttérinformációira támaszkodhatnak, s ha ilyen találkozások révén rendszeres megerõsítést nyernek. Hiszen a tudományos életben is érzékelhetõ, hogy az e-mail és web fokozódó használata mellett a konferenciák és találkozások gyakorisága nem csökken, hanem növekszik. Az internet térhódítása, minden idevágó tapasztalat szerint, együtt jár a fizikai mobilitás intenzívebbé válásával. S másrészt kivált a légiutazások kapcsán a helyfoglalás és jegyvásárlás kihívásai egyre inkább rákényszerítik az utast a mobil internethasználatra. Az e-kereskedelem túlnyomóan legnagyobb szegmensét máris a repülõjegy-eladások jelentik. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a mobil internethozzáférés iránti igény immár elemi erõvel jelentkezik. Nem kétséges, hogy ma valóban egyfajta mobil információs társadalom felé tartunk.

Ám vajon a mobil információs társadalom a mobilizálható tudás társadalma - s egyáltalán a tudás társadalma lesz-e? "Fuldoklunk az információban, de éhezünk a tudásra", írta John Naisbitt 1982-ben, népszerû könyvében, a Megatrends-ben. Azon felfogás, hogy az "információ" valamiképpen alacsonyabbrendû a "tudás"-hoz képest, korántsem újkeletû. Noha az informare latin szó, amely eredetileg az anyag - kõ, fa, bõr, stb. - formálását jelentette, idõvel a "kiképez", "tanít", "képzetet alkot" értelmeket is felvette, az "informare" az olaszban, az "informer" a franciában s a "to inform" az angolban kezdettõl fogva hordozta a csupán partikuláris tudás átadásának konnotációját. Információval bírni annyit tett, mint részadatokat - egymással akár össze sem kapcsolódó részadatokat - tudni. Innen az "információ" szó használata bûnügyi, nyomozati, bírósági összefüggésekben. Theodore Roszak joggal írhatta Az információ kultusza címû,1986-ban megjelent könyvében, hogy gyermekkorában, a második világháborút megelõzõ években, az "információ" éppenséggel unalmas szó volt, amely a köznyelvben leginkább a tudakozódás és tudakozók kapcsán merült fel, s konkrét kérdésekre adott válaszokra vonatkozott, amelyek számok, nevek, dátumok alakját öltötték. Shannon és Weaver információ-fogalmával, melyet The Mathematical Theory of Communication c. könyvükben vezettek be 1949-ben, s persze a számítógépek megjelenésével, ugyanez a szó félrevezetõ - s dicsõséges - kifejezéssé vált. Tisztázási kísérletekben nincs hiány. Ilyen volt a Posztindsztriális társadalom szerzõjének, Daniel Bell-nek kísérlete: "Információn", írta, "a legtágabb értelemben vett adatfeldolgozást értek; az adatok tárolása, lehívása és feldolgozása mindennemû gazdasági és társadalmi csere lényegi eszközévé válik. ... Tudáson tények vagy eszmék rendezett halmazát értem, mely érvekkel alátámasztott ítéletet vagy kísérleti eredményt képvisel, s melyet valamilyen kommunikációs közeg útján, valamilyen rendszeres formában továbbítunk másokhoz." Mondhatjuk, hogy a tudás kontextusba illesztett információ. S érzékeljük, hogy milyen hatalmas gyakorlati és elméleti, mûszaki és társadalomtudományi, politikai és pedagógiai erõfeszítéseket fog igényelni az információs társadalomtól a tudás társadalmáig vezetõ út végigjárása.
 

Új otthonosság

Projektmunkánk során ki-ki újra megbizonyosodhatott arról, hogy a tudástársadalom felé vezetõ út, mindazonáltal, valóban járható. A nagyobb sávszélesség, a gyorsabb adatátvitel, nem öncélú mûszaki fejlesztések; s úgyszintén nem esetleges a szerepe, noha esetleges az elnevezése, a mostanában színre lépõ "Bluetooth" technológiának (s majdani utódainak), amely adott felhasználó(k) közvetlen környezetében mûködõ elektronikus eszközök drótnélküli és automatikus információcseréjét, szinkronizációját valósítja meg. A mérnöki ösztönök kifogástalanul mûködnek: az emberek közötti kommunikáció folyamatosságát és természetességét az eszközök közötti kommunikáció folytonossága biztosítja. Itt az ideje, hogy immár a bölcsész-ösztönök is magukra találjanak. A web az összevisszaságok, esetlegességek és egyenetlenségek dacára a kultúra és tudomány eddig soha nem látott gazdagságát és rendezettségét nyújtja. A virtuális közösségektõl, azok minden felszínességével együtt is, folyamatos az átmenet a valódi emberi kapcsolatok felé. Boldognak kell lennie az entellektüellnek, aki a kommunikáció mai forradalma közepette dolgozhat. Az egész eddigi kommunikációtechnológiai történelem most nyeri el értelmét. A kommunikációtechnológiai elidegenedés visszavételének korát éljük. A hálózott individuum - az új otthonosság polgára.