 |
társadalom |
 |
|
társadalom |
|
A 20. században a telefon két személy között zajló beszélgetés távolsági átvitelének technikai problémájával kapcsolódott össze. Mûködése az analógia, a reciprocitás és az egyidejûség elvén alapult. Lehetõvé tette a hang távolsági átvitelét, de a beszélgetõket megfosztotta a kommunikáció más szenzorikus módozatainak használatától. A 21. század telefonja ezért nyilván felkínálja majd a személyek között zajló kommunikáció valamennyi szenzorikus módozatát. Az átvitel technikai problémái, a szûk keresztmetszet és a költségek ugyanis a kezdetektõl fogva háttérbe szorították a személyek közötti kommunikáció valamennyi elemének párhuzamos technikai rekonstrukcióját, vagyis annak figyelembevételét, hogy a beszélõk számára az akusztikus-auditív, vizuális, haptikus (tapintási) és olfaktorikus (szaglási) jelek együtt és egyidejûleg alkotják a jelentés megragadásának feltételét. A személyek között zajló kommunikáció során mindezen jelek együttesének szabályozott, intencionális és olykor persze rendezetlen cseréje folyik a beszélõk természetes kommunikatív terében. De ez a telefon az analóg szenzorikus jelek digitalizálásával, részekre bontásával és manipulálásával pusztán újra fogja építeni a kommunikáció interszubjektív terét a beszélõk virtuális kommunikatív terében. Ezért ez a telefon még nem fog radikálisan új korszakot nyitni a kommunikáció történetében, mert antropológiai elveket követ. A részekre bontott, átalakított és manipulált jelek ugyanis mindkét oldalon mindig az identikushoz, az ember által természetesen kódolható és dekódolható jelekhez térnek vissza a jelen idejû diszkusszió folyamatában.
Ugyanakkor már ez a telefon is olyan lehetõségek egész sorát kínálja fel használóinak, amelyekrõl hajlamosak voltunk azt gondolni, hogy azok egyáltalán nem tartoznak a kommunikáció eredeti, nyelvi és társadalmi jellegzetességei közé. A nyelv felõl nézve ez a telefon már lehetõvé teszi a jelen idejû és személyek között zajló textuális dialógust, az írásban beszélést, a társasírást, vagy az írottak és a mondottak ikonikus és képi vizualizációját, s ugyanígy a nyelv ezen szenzorikus módozatainak legváltozatosabb és egyidejû kombinációját. Ezek a frivol nyelvi játékok csak láthatóvá és megragadhatóvá teszik számunkra azt, amit Saussure a nyelvrõl mint az egységes szemiotikai rendszer részérõl már a 20. század elején megfogalmazott.1 A nyelv felõl nézve nincs külön beszéd és nincs külön írás, csak a résztvevõk szándékaitól és a közlések kontextusától függõ különbözõ nyelvi megvalósítások léteznek. Halliday tömör megállapítását idézve: "A nyelv fontosabb, mint a beszéd vagy az írás."2 A beszéd és az írás, az álló és a mozgó képek, a haptikus és a szomatikus jelek, a logikai és a matematikai nyelvek, a mozgás- és a zenei nyelvek, a morfologikus és a kromatikus kódok, a különféle programnyelvek, stb. egymás mellett, egymást helyettesítve és kiegészítve teremtik meg textuális világunkat a kommunikáció folyamatában. A különféle nyelvi jelek és kódok felhasználásával létrehozott textuális világ sokszínû világ, amelyet annyiféleképpen lehet elbeszélni, megírni és olvasni, ahányféleképpen az elbeszélt, a megírt és az olvasott világ megfelel a közös megértés interszubjektív feltételeinek. A kommunikáció nyelvi sokféleségének lehetõségei leginkább a világhálón és annak különleges szemiotikai szövetében, a hypertextben mutatkoznak meg számunkra. S újabban a telefon is, amelyet voltaképpen már csak hagyománytiszteletbõl nevezhetünk annak, egyre inkább részesévé válik az új textuális világ létrehozásának.
Azonban, a nyelvet használók felõl nézve, az új kommunikációs technológiák és eszközök terjedése a kommunikáció terének és idejének, valamint a beszélõk társas körének mérhetetlen kiterjesztésével, a folyamatos és ellenõrizhetõ jelenlét kényszerével életünk megszokott kereteit feszegetik. Eddigi életünk tér- és idõstruktúrájának felbomlása még akkor is rosszul fog érinteni bennünket, ha tudjuk, hogy nagyon is új az, amit mi hajlamosak vagyunk hagyományosnak, vagy egyenesen valamiféle eredendõ antropológiai adottságnak tekinteni. Mai életünk tér- és idõstruktúrája ugyanis nem régebben, mint másfélszáz évvel ezelõtt, a nagyipari termelésen alapuló civilizáció kezdetével és a munkamegosztással, a régiók közötti nagy közlekedési rendszerek kiépülésével, a modern nagyváros születésével és annak funkcionális tagoltságával kezdett kialakulni és megszilárdulni.3 A munka, a politika, a kultúra, a kultuszok és a magánélet elválasztott terei világosan kijelölték a köz- és a magánélet határait, megszabták a személy gazdasági, társadalmi és politikai helyét, melyekben más és más idõben, szerepekben és nyelveken engedték megszólalni. A jeltovábbítás forradalma nyomán megjelenõ tömegmédiumok az idõnek és a térnek ezt a tagoltságát tudatosították hallgatóikban. Mûsoraik reggel ébresztettek és munkára serkentettek, napközben az inaktív népességhez szóltak, délután mûveltek, tájékoztattak és szórakoztatattak, este nyugtattak és altattak, éjjel pedig elnémultak. Az évszakok változásának fontosságát a nagyipari munkaszervezet tette számunkra viszonylagossá, a napszakok változásának fontosságát pedig a globális gazdaság új idõfogalma teszi anakronisztikussá. S a homogén idõfolyam meggyengíti életünk elkülönített színtereihez való ragaszkodásunkat is.4 Az új kommunikációs technológiák és eszközök ugyanis nincsenek tekintettel az ember helyére és idõbeosztására, közvetlenül és késedelem nélkül juttatják el az üzeneteket, az információ szabad áradása ezért folyamatos, ellenõrizhetõ és interaktív jelenlétet kényszerít ránk. A folyamatos jelenlét kényszerét, a "kapcsolatban lenni õrült szenvedélyét" sokan a személy viselkedésének kóros állapotaként próbálják meg értelmezni.5 A köz- és magánterek határait megszüntetõ mobil telefonzaj, amely paradox módon a távollévõket összeköti, a közellévõket pedig elválasztja, számukra a társadalmi rendezetlenség és szétszóródás egyik jellegzetes tünete. Meglehet, hogy ez így van, mindenesetre a kommunikáció eleddig elválasztott tereinek és tagolt idejének összecsúszása elõrevetíti életünk megszokott rendjének átalakulását. A Coordinated Universal Time (UTC), az Internet Time, a New Earth Time és hasonló szabványok és kezdeményezések mutatják a modern idõ és a modern munkaszervezet erózióját. Az ezer egyenlõ ütésbõl vagy a 360°-ból álló nap az idõzónák és a földrajzi határok szerint osztott idõt és teret akarja egységesíteni. Az UTC pedig a folyamatosan mûködõ nagy számítógéphálózatok munkáját összehangolva a helytõl függetlenül teremti meg az egységes világidõt.6 Az ember még nemigen találja itt a helyét, annál is inkább, mert a változás - többek között - éppen helyfogalmunk relativizálásával jár együtt. S azt sem állíthatjuk határozottan, hogy a változtatás igénye az ember saját belsõ vagy egész nemét érintõ antropológiai szükségletébõl eredne. Az emberi kommunikációnak eleddig nem volt antropológiai feltétele a mindig online állapota, a beszéd tér- és idõhatárainak lebontása, a beszéd különbözõ színhelyeinek egybenyitása, a beszélõk körének mérhetetlen kiterjesztése. Éppen ellenkezõleg. De miután az ember elõidézte az információ áramlásának planetáris felpörgését, úgy hiszi, hogy szabad akaratából már nem tud változtatni annak menetén, mégha az alkalmazkodás során gyakran ütközik is saját korlátaiba. Az állandó készenléttel, a hírek és az üzenetek drasztikus tömörítésével próbál meg védekezni az információk folyamatos áradásával és a válaszidõ lerövidülésével szemben; de nem lehetnek illúzióink, ebben mindenki vesztésre áll. Ennek a rövidítésnek, tömörítésnek még technikai és gazdasági okai voltak a telefon születésekor, ma sokkal inkább a beszéd és a beszélgetés idõtartamának antropológiai korlátai, a szövegértés és a szöveglétrehozás "kézmûves" technikái kényszerítik erre a küldõt és a befogadót egyaránt.
Ugyanakkor a kommunikációs tér radikális kiszélesítésének iránya már régóta ismert és nyilvánvaló: ez az ember és a gép, valamint a gépek közötti kommunikáció. Ebben a kommunikációban a jelek már nem feltétlenül az identikushoz, az ember által természetesen kódolható és dekódolható jelekhez térnek vissza. Amikor a világhálón barangolunk, vagy használjuk a mobil telefon újabb és újabb szolgáltatásait, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy már nemcsak (s az Internet esetében nem is elsõsorban) felebarátainkkal, hanem számítógépekkel kommunikálunk.
*
A filozófia kétezerötszáz éves történetét végigkísérte az emberi nyelvvel szembeni bizalmatlanság. Filozófusok generációi írtak és tanítottak a nyelvrõl azért, hogy írásban és szóban gyõzzék meg olvasóikat és hallgatóikat az írás és a beszéd tökéletlenségérõl és másodlagosságáról. Úgy gondolták, hogy a tudás, a megértés, a megismerés az értelem belsõ, a nyelvet megelõzõ és attól elválasztott elmélkedõ tevékenysége. De ugyanígy másodlagosnak tekintették a nyelvet a dolgok egyszerõ ottlétéhez és rendjéhez képest is. Az értelem és a világ dolgainak feltárásában a nyelvnek legfeljebb reprezentatív funkciót tulajdonítottak, mert minden ami igaz, lényegi és elsõdleges, az vagy a tiszta értelem vagy a dolgok szférájához tartozik. "A nyelv álruhába öltözteti a gondolatot." - hangzik Wittgenstein szigorú ítélete a Traktátusban.7 "[A] filozófia feladata, hogy megtörje a szó uralmát az emberi szellem felett..." - fogalmazza meg programját Frege a Fogalomírásban.8 Mintha az ember számára létezne nyelvtõl független valóság és gondolkodás, amelyek mint beszédünk világos és egyértelmû referencialitásai megalapozhatják állításaink igazságát. Mintha nem ez a lenézett és tökéletlennek tartott nyelv tenné számunkra létezõvé, elgondolhatóvá és láthatóvá mindazt, ami nyelv nélkül nincs, elgondolhatatlan és láthatatlan.
A fenti hagyománnyal szembeni erõteljes ellenhatásként a 20. században a nyelv analízise kerül a filozófiai vizsgálódások középpontjába. A filozófia nyelvi fordulata a homo communicans, a kommunikáló ember alakjának megjelenésével és középpontba állításával késõbb létfilozófiai, politikai, társadalomfilozófiai és etikai vetületet is kap.9 Az ember egzisztenciális terve, személyes kapcsolata a természeti és a társadalmi világgal a nyelvben mutatkozik meg, s a kommunikáció folyamata tárja fel elõtte a természeti és a társadalmi világ megismerhetõségének és megértésének horizontját. Az ember a kommunikáció folyamatában teremti meg a dolgok világának strukturáltságát, elbeszélhetõségét és olvashatóságát, s maga a kommunikáció mutatja meg a dolgok, a társadalom és önmaga felé forduló ember elsõdleges eligazodását. Egyszóval, a kommunikáció létrehozója, mozgatója és újraírója viszonyaink összességének. A filozófia nyelvi fordulatának azért is lehetett jelentõs teoretikus és társadalmi hatása, mert a nyelvrõl szóló új filozófiai elképzelések találkoztak egy sor ekkor születõ tudomány, a kibernetika, az informatika, a számítógéptudomány és a kommunikációelmélet eredeti felvetéseivel és problémáival. S az új tömegmédiumok, amelyek a szomszédság által meghatározott kommunikatív térbõl kiragadott ember számára egyszerre jelentek meg a politikai propaganda és az indoktrináció, valamint a kultúra demokratizálódásának és a vélemények sokszínûségének közvetítõiként, maguk is további társadalomelméleti és filozófiai vizsgálódásokra ösztönöztek. A filozófiai, tudományos, technikai és társadalmi hatások összetett viszonyrendszerébõl itt csak a filozófiai értékorientáció változásait jelzõ utópiák és disztópiák néhány problematikus elemét emelem ki, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a tömegmédiumok utáni korszak kommunikációjához.
A kommunikációs társadalom és benne a homo communicans jövõjérõl szóló mai utópiák akaratlanul is sokat átvesznek a kibernetika egyik létrehozójának Norbert Wienernek a társadalomfilozófiai vízióiból. Wiener a második világháború okozta trauma hatására és saját politikai elképzeléseitõl vezetve arra törekedett, hogy a kibernetikát, a kontroll és a kommunikáció matematikai és mérnöki tudományát az emberiség morális megalapozású általános tudományává tegye. A kibernetika egyszerre kívánt megoldást találni a jeltovábbítás matematikai és mérnöki problémáira, s az ember és az ember között zajló kommunikáció társadalmi zavaraira. Röviden, Wiener a kommunikációban fedezte fel minden emberi nyomorúság hatásos ellenszerét. S azzal, hogy Wiener összekapcsolta az információt az entrópia fogalmával, az ember "a káosz és a rend kozmikus drámájának" szereplõjévé vált. "Ahogy az entrópia növekszik, az univerzum és minden zárt rendszer az univerzumban természeténél fogva a romlás irányába tart, elveszíti különbözõségeit és a legkevésbé valószínû állapotból a legvalószínûbb állapot felé halad, vagyis a rendezettség és a különbözõség állapotából, ahol különbségek és formák léteznek, a káosz és az egyformaság állapota felé" - írja Wiener a Human Use of Human Beings címû mûvében.10 Wiener szerint ilyen zárt tér az emberi kommunikáció univerzuma is, ahol az entrópia természeténél fogva növekszik, s a társadalom szüntelenül a káosz, a rendezetlenség és a zaj irányába tart. Az információ szabad áramlásának hiánya, a tartalmak beszõkülése és egyformasága szükségszerûen vezet entrópiához, a beszélõk univerzumának hanyatlásához, káoszához és végül pusztulásához. Ezért az emberek között, valamint az emberek és a gépek között zajló kommunikáció folyamatában az információ szabad áramlásával, a tartalmak sokféleségének és változatosságának fenntartásával kell megõrizni a társadalom homeosztázisát, vagyis az egésznek a sokféle, önálló és különbözõ részek együttmûködése nyomán létrejövõ egyensúlyi állapotát. Az entrópia fogalma ma már persze elveszítette a wieneri apokaliptikus jelentését, s azt jobbára csak az üzenet információtartalmát meghatározó Shannon-függvény kapcsán matematikai, mérnöki problémaként tárgyalják az információelméletben.11 S napjainkban kevés követõje van már Wiener "dematerializált materializmusának", ahogy bírálói elméletét nevezni szokták, de mai utópiáinkban a személy szabadsága, a méltányos és igazságos társadalom képzete elválaszthatatlanul összekapcsolódott az információ és a kommunikáció általa vázolt emberi vonásaival.
Mai utópiáink a tömegmédiumok utáni korszak kommunikációs technológiáitól és eszközeitõl várják mindazon civilizatorikus-emancipatorikus célok beteljesítését, amelyeket a politika szférájában a demokratikus társadalmak folyamatosan elmulasztanak megvalósítani. S valóban, a világháló a kommunikatív tér nyitottságával és határtalanságával, a tartalmak és a beszédmódok sokféleségével és változatosságával újraéleszti mindazokat a reményeket, amelyeket sokan a szabad és független személyek által létrehozott társadalom mûködéséhez nélkülözhetetlen feltételeknek gondolnak. A világháló lényegébõl következõen participatorikus, mert az nem más, mint az emberek, valamint az emberek és a gépek közötti kommunikáció hálójában létrehozott kapcsolatok, gondolatok és tranzakciók halmaza. A kibertérben a szimbolikus javak, a tudás, a kultúra folyamatos elõállítása, cseréje és értelmezése folyik. Pontosan úgy mûködik, ahogy a 20. század elején Saussure a nyelv lényegérõl beszélt: "…mindenki minden pillanatban részese, ezért mindenki szüntelenül hat rá".12 Mûködésének alapelveibõl természetesen következik a tudás egyenlõ disztribúciója, s a rendszer peformativitásának és funkcionalitásának fenntartására irányuló közös törekvés. Az egész középpontnélküli, de ennek a gigantikus tudáshalmaznak egyvalaki, a homo communicans mégis a középpontjában áll, aki kultúrája, ismeretei, vágyai és szándékai szerint generálja a tudás legváltozatosabb alakzatait. Az egészbõl olyan részhalmazokat hoz létre, amelyek egyediek, mert saját kommunikatív kompetenciáját tükrözik, saját helyesség- és hasznosság-igényének felelnek meg, de mégsem önkényesek, mert a kommunikáció performativitása, a jelentések interszubjektív megragadhatósága érdekében mindig tekintettel kell lennie a közös kommunikatív tér nyelvi- kulturális szabályaira. Mintha az ideális társadalom homeosztázisáról szóló wieneri vízió kezdene a kibertérben kiteljesedni: a kommunikatív tér gyorsuló sebességgel tágul és differenciálódik, a beszélõk gigantikus univerzuma mégis megõrzi egyensúlyi állapotát. A felfokozott várakozást, amely az új kommunikációs technológiákat és eszközöket övezi, egy személyközpontú, nyitott és sokszínû (beszéd)kultúra létrehozásának lehetõsége táplálja. Utópikus ellenvilágát kínálják mindannak, ami személytelen, távoli és pusztán passzív be/elfogadást enged meg számunkra a kommunikáció másik, szélsõ pólusán. Az új kommunikációs technológiák és eszközök ugyanis egyesítik és felkínálják a kommunikáció mindazon elemi funkcióit, amelyektõl például a tömegmédiumok megfosztottak bennünket. Hiszen a kommunikáció eredetileg azt jelentette, hogy jelentéssel rendelkezõ jelek közvetítésével átadni és közössé tenni valamit, ami személyes. Jeleknek, értékeknek és gondolatoknak szüntelen cseréjét a beszélõk közös diskurzusában. A beszéd monopóliumának fenntartása miatt, ahogy Baudrillard fogalmazott egykor, "a társadalmasodás folyamata egyensúlyát veszíti"; ezért "e terület forradalma, mint ahogy minden másé is, a válasz lehetõségének helyreállításán múlik".13
A jelek digitalizálása nyomán beszédünk, gesztusaink, írásaink és képeink elveszítik a hangokhoz, a testhez, a papírhoz és a tárgyakhoz kapcsolódó materialitásukat. Mivel a digitális jelek elsõdlegesen nem értelmünkhöz szólnak, s nem testünk generálja és érzékeli azokat, kilépnek abból a természetes kommunikatív térbõl, amelyeket korábban a diszkusszió résztvevõi, a szövegek írói és olvasói, a képek létrehozói és szemlélõi közösen birtokoltak a kommunikáció folyamatában. Ez persze már több mint egy évszázada, a kommunikáció különbözõ módjainak és tartalmainak mechanikus és elektronikus reprodukciójával elkezdõdött.14 Azonban a különféle akusztikus-auditív, vizuális és haptikus jelek digitalizációja tette lehetõvé a jeltovábbítás korábban elválasztott csatornáinak egységesítését, ez nyitotta meg az utat a kommunikáció módjainak, technológiáinak és eszközeinek konvergenciája elõtt, s ennek következtében kerültek az input és az output között áramló digitális jelek a gép kibernetikus kontrollja alá. Egyszóval, a jelek digitalizációja következtében a beszélõk személyes és nyelvi identitása, a személyek között zajló kommunikáció tartalmai a gép és a gépet irányító számára ellenõrizhetõvé, rögzíthetõvé, manipulálhatóvá, analizálhatóvá és szûrhetõvé váltak. Éppen ezért a beszélõ személy és a digitalizált tartalmak transzparenciája, a kommunikáció kibernetikus kontrollja és e kontroll hatalmi-gazdasági kontrollja sokakban idézi fel Bentham Panopticonjának vagy Orwell Big Brotherjének vízióját. Napjainkban a végítélet harsonájaként zengõ politikai üzenetek is felkeltik bennünk a technológia által vezérelt társadalmi jövõképekkel szembeni gyanakvásunkat. "A vállalkozások elõtt álló alternatíva egyszerû", véli Erkki Liikanen, "öleld magadhoz a digitális technológiát vagy pusztulj! S ez érvényes az egész társadalomra is."15 Az ellenõrzött társadalom megvalósítását célzó újabb törvénytervezetek - így például, a Digital Telephony Bill (1994) az Egyesült Államokban, vagy a Resolution on the Lawful Interception of Telecommunications (1996) az Európai Unióban - a tartalom szûrésével, a teljes körû és folyamatos adatgyûjtéssel, bizonyos algoritmusok különleges védelmével és mások tiltásával, a közszabadság jogelveinek figyelmen kívül hagyásával és a drákói büntetési tételek bevezetésével sokak számára igazolják azt, hogy Bentham, Kafka, Orwell és Atwood intézményei és figurái nem pusztán klasszikus irodalmi reminiszcenciák vagy közönséges paranoiák szülöttei voltak. Igaz, Bentham és Panopticonja nem sorolható a disztópikus irodalom nagy vonulatába. Bentham ugyanis, üzleti sikereinek elõmozdítása mellett, a társadalom megreformálását, a társadalmi deviancia leküzdését és a morál védelmét remélte különös terve megvalósításától. Hasonlóképpen érvelt egykor, mint a kontroll ezen intézményeinek mai szószólói. Ahogy David Lyon megfogalmazta, "Bentham Panopticonja az isteni mindentudás világi paródiáját képviselte, a megfigyelõ, mint az Isten, láthatatlan maradt".16 Mindenesetre, az istent játszó Bentham üzleti terve, Kafka, Orwell és Atwood disztópikus irodalmi víziói könnyen valósággá válhatnak egy olyan társadalomban, ahol az új kommunikációs technológiák teljesen behálózzák a személyek közötti kommunikáció virtuális tereit és amelynek polgárai nem lépnek fel a kommunikáció és az információ szabadságának védelmében.17
Az új kommunikációs technológiák és eszközök integrációja nyomán folyamatos és egyre mélyülõ kommunikatív interakciók sora jellemzi az ember és a gép kapcsolatát, s az interakciók egyre inkább behatolnak életünk minden területére. Ezek a változások sokkal nagyobb kihívások elé állítnak bennünket, mintsem hogy azokban pusztán a beszédmódok szabadságát és sokféleségét, a kommunikáció személyes tereinek kiszélesítését és virtuális rekonstrukcióját, vagy azoknak a régi idõknek visszavételét lássuk, "amikor még mindannyian együtt voltunk".18
JEGYZETEK