Mobil információs
társadalom

 

Kondor Zsuzsa


FILOZÓFIA, TUDÁS, KOMMUNIKÁCIÓ



Tudásról nem beszélhetünk anélkül, hogy ne beszélnénk egyfelõl a gondolatok kommunikálhatóságáról, másfelõl egyáltalán megformálhatóságáról, artikulálhatóságáról. Így amikor például a tudomány fejlõdését a tudós közösség interakciói alapján próbáljuk megközelíteni, akkor szempontunk magától értetõdõen kommunikációelméleti. Ezt a szempontot érvényesíti Diana Crane, aki empirikus adatokkal alátámasztott kutatásai alapján a formális és informális kapcsolatok intenzitása és az adott tudományos közösség produktivitása között szoros kölcsönhatást mutatott ki.1 Az artikulálhatóság sem csupán tartalmi kérdés, hanem függ az adott médium lehetõségeitõl. A homályosan gomolygó intuitív érzések, sejtések, felismerések - a kezdeti fázisban nehezen verbalizálható gondolatok - artikulációs üteme és az artikuláció iránya - hogy ti. milyen formában igyekszünk azokat kifejezni2 - jelentõsen meghatározott az adott kultúrára jellemzõ kommunikációs intézmények által.

Az elsõdleges oralitás kultúrája számos olyan technikát hozott létre, amely a gondolati építkezést a memória támogatásával igyekezett segíteni - gondolhatunk a ritmusra, rímekre és bevett panelekkel építkezõ elõadásmódra, stb.; az írás hatékony technikájának elterjedése olyan írásbeli kultúrát teremtett, amelynek sajátja lett az elvont, komplikált fogalmi gondolkodás. A nyomtatás megjelenésével párhuzamosan a képek megbízható sokszorosításának lehetõsége látványos fellendülést hozott egyes tudásterületeken. E tény tehát történetileg hívja föl figyelmünket egyrészt a kommunikáció intenzitásának, azaz a gondolatok közölhetõségének és elérhetõségének jelentõségére, másrészt pedig arra a problémára, hogy mennyire képes önmagában a verbalizáció az artikulálni kívánt tartalmat közvetíteni. Ez utóbbi összefüggésben figyelemreméltó Ivins megjegyzése, melyben a 18-19. század gondolkodó embereirõl írja:

  Nem álltak rendelkezésükre azok az eszközök, melyeknek segítségével a mindig is irracionális partikularitásokról elmélkedhettek volna, és általánosságban kellett gondolkodniuk. Így történt aztán, hogy általánosságaikat igaznak vélték, és ha megfigyeléseik nem támasztották alá ezeket az általánosságokat, a megfigyelések voltak a hamisak. Igen jelentõs mértékben még mindig abban a helyzetben voltak, amelyben a görögök a maguk módján gondoltak végig néhány alapvetõ filozófiai kérdést. Tehát miként a régi görögök kialakították a platóni ideák és arisztotelészi lényegek elméletét, a tizennyolcadik század kialakította a Tudomány Igazságának és a Természet Törvényének elméletét. Ez nagyrészt azért történt így, mert a megfigyelt partikularitásokat nem lehetett olyan módon megfogalmazni, hogy a kijelentés igazolható legyen.3

Azaz nem állt rendelkezésre olyan eszköz, amelynek segítségével megbízhatóan lehetett volna számot adni a vizuális tapasztalatokról. A pusztán verbális közlés hiányosságairól van szó. Ivins felhívja figyelmünket arra a tényre, hogy a fotográfia feltalálása elõtt még a képi közlés is tartalmazott bizonyos elkerülhetetlenül sematizáló, interpretáló lépéseket. Polányi Mihály, amikor a beszéd hallgatólagos elemérõl ír, a teljesség és a pontosság kívánalmának szembeállításával jelezte, hogy az élõ tapasztalat és az azt közvetíteni kívánó nyelvi artikuláció egybeesése soha nem lehet tökéletes.4

Ivinst látszik igazolni a filozófia története során felismerhetõ tendencia - tekintsük a tudománnyal kapcsolatos elképzelések alakulását. Descartes 1640-es években íródott, ún. Pico-levelében a diszciplínák univerzumának spekulatív egységét a "legfõbb jót jelentõ bölcsesség legfelsõ foká"-nak elérése iránti igény posztulálásával teremti meg.5 A teleológikus rend meghatározza a tudományok hierarchiáját, de nem árulja el, hogy a tudományok állítólagos egysége voltaképp egy dualitás mentén konstruált világon építkezve vált lehetségessé. A megismerõ szubjektum és a megismerésre, meghódításra váró külvilág dualitása hosszú évszázadokon át meghatározta a tudományról alkotott képet; ebben a dualitásban ugyanakkor jól felismerhetõ az írásbeliség intellektuális hozadéka, ti. a mélyen interiorizált szubjektum-objektum dichotómia s persze az a módszertani követelmény, hogy elvont fogalmakkal jól megszerkesztett, követhetõ, lineáris rendben, deduktíven operáljunk.6

A jelenkor intellektuális érdeklõdésének homlokterében álló kérdések - amelyek a nyelv és a kommunikáció problémája kapcsán fogalmazódtak meg - megválaszolási kísérletei viszont transzparenssé tették megelõzõ korok elõfeltevéseit. Így a dualitás mentén szervezõdõ kísérleteket a világ jelenségeinek magyarázatára, megragadására ugyanúgy, mint a fegyelmezett, módszeres gondolkodás írásbeliségben gyökerezõ követelményét. Ezzel párhuzamosan a tudomány képe is megváltozott: módosultak a fejlõdésével és igazságainak, eredményeinek érvényességi körével, az örök igazsággal kapcsolatos elképzelések.

Az intellektuális beállítódás változása mellett, mintegy azzal kölcsönhatásban, megfigyelhetõ a kommunikációs eszközök, intézmények átalakulása is. A különbözõ kommunikációs intézmények minden korban különbözõ szervezõdési formákat implikáltak s ez megfigyelhetõ a társadalom egészének, ill. a tudomány szervezõdésének vonatkozásában egyaránt. Az Akadémián vagy a Lykeionban közös elmélkedések, beszélgetések során formálódtak a gondolatok. Az írás használatának elterjedésével egyre inkább meghatározóvá vált az individuális munka során születõ érvelõ írásmû.7 Manapság pedig mintha az új kommunikációs eszközök használatának következtében újra megjelenne az együttgondolkodás - írásbeliségen nevelkedett elmék számára némiképp idegen - tevékenységformája.

Az e-mailek nyomása alatt szükségképp megváltozik a tudományos élet gyakorlata. Az új kommunikációs technológiák a tudományos közlemények terjedelmének csökkenéséhez vezetnek. Nem véletlen, hogy a nem-könyvszerû tudományos publikációk száma jelentõsen megnõtt az elmúlt évtizedekben. Fontolóra véve Malinowski azon feltételezését, mely szerint a könyv a meggyõzés, ráhangolás eszközeként jelentõs befolyást gyakorolhat az olvasóra,8 felmerül a kérdés, hogy vajon mi történik akkor, amikor a könyvvel szemben a rapid és rövid véleménycserék dominálják a tudományos kommunikációt. A tanulmány nem élhet - s még kevésbé egy e-mail üzenet - a meggyõzés és a ráhangolás olyan eszközével, mint a könyv. Az egyéni gondolatok kevésbé kiérlelten, rövid formában, viszonylag korán kerülnek artikulálásra, ami rányomja bélyegét sorsukra. Ellenérveket, módosításokat talán egyszerûbb velük szemben megfogalmazni és azokat könnyebben be is fogadják, mint a könyvben publikált változatok. Ez pedig erõsítheti a közös gondolkodás gyakorlatát, az intézményes keretek tekintetében pedig az oktatás és kutatás közeledését,9 miképp az antik görög hagyomány is a mester és diákja közötti dialógusok mentén szervezõdõ tudományos tevékenységet példázza.

A tudományos gyakorlat meghatározó elemének tekinthetjük továbbá, hogy multimediális eszközöket használunk. Ezen eszközök a különbözõ tevékenységformákhoz rendelt közegek közötti határvonalat gyengíthetik. Mivel mindannyian olyan eszközöket használunk, amelyek egyaránt támogatják a szóbeli/írásbeli, képi/verbális, lineáris/mozaikszerû gondolkodást, az élet eddig más-más területét inkább képviselõ tevékenység- és gondolkodásformák szükségképp közelednek egymáshoz. Bármely korábbi módját tekintjük a kommunikációnak, minden esetben szükség volt bizonyos készségek, képességek elsajátítására. Az egyes invenciók más és más készséget erõsítettek vagy éppen nyomtak el a gondolkodás menete során. A mára már intézményesen is széttagolt tevékenységformák mintha természetüknek megfelelõ közös teret nyernének a multimediális eszközök használata által. Ez persze termékenyen hathat a különbözõ horizontok metszéspontjainak felfedezésére. Mint Hajnal is írta: "De minden európai tudomány fejlõdésének alapja a szinte kézmûvesszerû értelmiségi munka, közvetlen kapcsolatban a szakszerû fizikai munkával; ez a leszármazás egészen kézzelfogható a természettudományok kialakulásánál."10

Az egyes diszciplínák differenciálódása, specializálódása filozófiai megfontolások alapján - gondolhatunk a descartes-i módszer következményeire, vagy az objektiváció-elmélet megközelítésére11 - akár szükségszerûnek is tûnhet. Ezen megfontolásokból azonban éppen nem volna levezethetõ a napjainkban oly meghatározó jelenség, az interdiszciplinaritás. Az irodalom az utóbbi évtizedekben egyre inkább a gondolkodás asszociatív jellegét emeli ki, s nem az újkortól hosszasan meghatározóként számon tartott sajátosságot, a módszerességet. Gyümölcsözõnek vélem Koestler azon gondolatát, mely szerint a gondolkodásnak lényegével függ össze asszociatív (Koestler terminusával "biszociatív") jellege.12 Ez szinte sugallja a merev diszciplináris határok leomlásának szükségszerûségét.

A felsoroltak alapján hasonlóság fedezhetõ fel egyfelõl az elsõdleges oralitást és másfelõl a korunkat jellemzõ intellektuális tevékenység között: a gondolatok cseréje és megformálása tekintetében ugyanúgy, mint a tágabb kulturális környezettel való közvetlenebb, ahhoz közelebb álló artikulációs módozatok tekintetében. S itt említeném meg Alexander Roesler specifikusan a mobiltelefont érintõ elképzelését.13 A mobiltelefon radikalizálja a vezetékes telefon technikai adottságait: az élõ párbeszéd lehetõségét már a készülék elérhetõsége sem befolyásolja, hiszen a mobiltelefon szorosan az adott személy jelenlétéhez kötött. A szókratészi értelemben vett diskurzus egyik sarkalatos pontja, hogy élõbeszédhez, élõ kontextushoz kötõdjék.14 Ez szinte maradéktalanul teljesülhet a mobiltelefon használata által - ezért tekinti Roesler a szókratészi értelemben vett tudományos diskurzus optimális médiumának a mobiltelefont. A kontextus persze szenvedhet némi csorbát, mivel a beszélgetõknek a szóban forgó gondolatokkal kapcsolatos involváltsága nem feltétlenül azonos mértékû. Lehet, hogy épp zavarjuk a megkeresettet. Ennek felismerésében, valamint a gondolati összehangolódásban sokat segíthet, ha a mobiltelefon a beszélõk között multimediálisan lesz képes közvetíteni.

A filozófiatörténeti elmélkedést jól kiegészíti a tudományszociológiai elemzés. Crane vezette be a "szerep-hibrid" és a "hibrid-specialista" kutatók fogalmát. "Szerep-hibrid" alatt olyan kutatót értünk, aki pozíciójánál fogva kapcsol össze alkalmazott tudományokban és természettudományokban dolgozó kutatókat; "hibrid-specialista" alatt pedig olyan kutatót, aki több tudományterületen dolgozik.15 A mobilitás és ezzel összefüggésben az egyszerû elérhetõség jelentõs növekedése, a mobiltelefon-használat egyben azt is jelenti, hogy az egyes projektek, kutatások közötti mozgás összehangolása egyszerûbbé válhat, ami persze tovább generálja az új, hibrid megközelítéseket, szempontokat.

JEGYZETEK

  1. Diana Crane, Invisible Colleges: Diffusion of Knowledge in Scientific Communities, Chicago & London: The University of Chicago Press, 1972.
  2. Hajnal István írja a gõzgép meglkotójáról, Wattról: "Csodálatos volt benne az anyagban-formában való gondolkozás és kifejezés készsége. Hagyatékában dobozokból, papirosból, nõi gyûszûkbõl, hajtûkbõl, háztartási tárgyakból hirtelen készített, forrasztott, néha csak pecsétviasszal ragasztott 'kísérleti eszközöket' találtak, futó sejtelmeinek kifejezésére - nem csupán fogalmakkal és betûkkel, hanem az anyag formálásával is lehet gondolkozni." (Hajnal István, "Az elsõ gépek", a Glatz Ferenc által szerkesztett Technika, mûvelõdés címû kötetben, Budapest: História - MTA Történettudományi Intézete, 1993, 467.o.
  3. William J. Ivins Jr., A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció, Budapest: Enciklopédia Kiadó, 2001, 60.sk.o.
  4. "Az erõteljesebb formalizáltság egy tudomány állításait pontosabbá, következtetéseit személytelenebbé, … teszi, de minden lépés ezen ideál felé a tartalom fokozatos feláldozásával jár. Az eleven formák óriási gazdagsága, ami a leíró tudományok tárgya, mutatóleolvasások sorává válik az egzakt tudományokban, s ahogy áttérünk a tiszta matematikára, a tapasztalat teljesen eltûnik szemünk elõl. - A beszéd hallgatólagos komponensében ennek megfelelõ változással találkozunk. A nyelv, hogy a tapasztalatot teljesebben írja le, egyre kevésbé lesz pontos. A nagyobb pontatlanság viszont hatékonyabb szerephez juttatja azokat a hallgatólagos ítéleteket, amelyekre a beszéd határozatlanságának feloldásához van szükség. Vagyis annak a konkrét tapasztalatnak a gazdagságát, amelyre a beszéd utal, személyes részvételünk irányítja." (Polányi Mihály, Személyes tudás, Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 1994, I. köt., 153.o.)
  5. René Descartes, "A szerzõ levele a könyv fordítójához", a Boros Gábor által szerkesztett A filozófia alapelvei címû kötetben, Budapest: Osiris Kiadó, 1996, 12. o. A 'legfõbb jó' fogalmával kapcsolatban vö.: "Legfõbb kívánságom mindig az volt, hogy megtanuljam az igazat megkülönböztetni a hamistól avégbõl, hogy tisztán lássak cselekvéseimben és biztonsággal haladjak elõre ebben az életben." (R. Descartes, "Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszerérõl", Szemere Samu fordításában, a Descartes, Válogatott filozófiai mûvek címû kötetben, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1980, 172.o.)
  6. "Tanulmányaink tárgyaira nézve nem azt kell vizsgálnunk, hogyan vélekedtek róla mások, sem pedig azt, hogy önmagunk mit gyanítunk rájuk vonatkozóan, hanem azt, mit tudunk róluk világos és evidens módon intuícióval vagy biztos dedukcióval megállapítani: mert csak ily módon teszünk szert tudományra. … magukat az elsõ elveket azonban csupán intuíció révén, s viszont a távolabbi következtetéseket csakis dedukció révén [ismerjük meg]." (Descartes, "Szabályok az értelem megjavítására", a már idézett Válogatott filozófia mûvek címû kötetben, 101-104.o.)
  7. E tendenciához adalékként gondolhatunk a hangos olvasás gya-korlatának alakulására. Ld. errõl Balogh József, Voces Paginarium: Adalékok a hangos olvasás és írás kérdéséhez, Budapest: Franklin Társulat, 1921.
  8. "To take the clearest case, that of a modern scientific book, the writer of it sets out to address every individual reader who will peruse the book and has the necessary scientific training. He tries to influence his reader's mind in certain directions. With the printed text of the book before him, the reader, at the writer's bidding, undergoes a series of processes - he reasons, reflects, remembers, imagines. The book by itself is sufficient to direct the reader's mind to its meaning; and we might be tempted to say metaphorically that the meaning is wholly contained in or carried by the book." (Bronislaw Malinowski, "The Problem of Meaning in Primitive Languages", a C.K. Ogden és I.A. Richards által szerkesztett The Meaning of Meaning: A Study of the Influence of Language upon Thought and of the Science of Symbolism címû kötetben, London: Routledge & Kegan Paul, 1923, 306.sk.o.)
  9. Vö. pl. "Online Education", az Economist 2001. február 17-i számában, 81-85.o.
  10. Hajnal István, "Új történetszemlélet", a már idézett Technika, mûvelõdés c. kötetben, 410.o.
  11. Ld. errõl A. Weber: "die Tragik des Kulturprozesses [ist], daß wir, indem wir uns in kultureller Formung auszuwirken suchen, dadurch ins Leben Objektivationen setzen, die uns schließlich selbst zerbrechen, weil sie ein eigengesetzliches Dasein gewinnen, dem wir uns unterwerfen müssen, statt es zu gestalten." (Alfred Weber, Ideen zur Staats- und Kultursoziologie, Karlsruhe:Verlag G. Braun, 1927, 45.o.) - "Mihelyt kifejez valamit az ember, célszerûbben tudja már kezelni, bár életteljes gyökereit megszakítva." (Hajnal István, "Az európai város kialakulása", a Technika, mûvelõdés c. kötetben, 235.o.)
  12. Arthur Koestler, A teremtés, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1998.
  13. Alexander Roesler, "Das Telefon in der Philosophie: Sokrates, Heidegger, Derrida", az S. Münker és A. Roesler által szerkesztett Telefonbuch: Beiträge zu einer Kulturgeschichte des Telefons címû kötetben, Frankfurt/Main: Suhrkamp, 2000.
  14. "… az eleven tanítás közben elhangzó, a megértés kedvéért való beszélgetésekben, melyek tényleg a lélekbe íródnak az igazságosságról, a széprõl és jóról, egyedül ezekben van világosság, teljesség és csak ezeket lehet komolyan venni." (Platón, Phaidrosz, 278a. Platón összes mûvei, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1984, II. kötet 804.o.)
  15. Diana Crane, i.m. 106. o.