 |
társadalom |
 |
|
társadalom |
|
Ha az emberi gondolkodás lényegét, történeti típusait a kulturálisan meghatározott kommunikációnak a különbözõ, a kor technológiája által meghatározott médiumokra épülõ, a történelem során változó módozatain keresztül kívánjuk magyarázni, akkor a civilizáció folyamatát évezredeken keresztül az archaikus kommunikáció akusztikus terétõl az információk elrendezésének vizuális tere felé való haladásként jellemezhetjük.1 Ezt a magyarázóelvet sokan csak a tizenkilencedik század végéig gondolták/gondolják érvényesnek, azonban ma már úgy tûnik, hogy a hangrögzítés és hangtovábbítás technikáinak huszadik századi megjelenése és elterjedése sem jelentette feltétlenül a folyamat végét és valami radikálisan új gondolkodásmód kezdetét. Az információs és kommunikációs technológiában a század utolsó harmadában bekövetkezett változások tükrében ma már úgy tûnik, a "McLuhan-galaxis" nem akkora újdonság a kommunikáció régebbi technológiái által kialakított tudásszerkezethez képest, mint azt névadója annak idején gondolta, sõt, sok tekintetben közelebb áll a Gutenberg-galaxishoz, mint valamiféle második szóbeliség világához, amit, ha elfogadjuk létét, a homéroszi kozmosz visszatéréseként jellemezhetünk. Azok a jelenségek ugyanis, amelyeket McLuhan annak idején vizsgált, a tömegkultúra részei voltak, így az általa felvázolt kép ellenében joggal föl lehet vetni, hogy az csupán fogyasztói gondolkodásmódokat ír le. Maguknak a tartalmaknak a "gyártását", megfogalmazását az erre kiképzett szakértõk továbbra is hagyományos egyetemeken, vastag könyvekbõl tanulják és a közölni kívánt üzeneteket is elõször a könyvlogika szerint fogalmazzák meg a maguk és a megrendelõk számára, némileg új csak a közlés, a fogyasztók számára való "fordítás", az "új kód" létrehozásának a technológiája. Jó érveket lehet felhozni amellett, hogy a legutóbbi évtizedekig csupán a könyvkultúrának mindig is meglévõ orális közvetítése kapott külsõdleges technikai támogatást.2 A könyvkultúra "üzenetei" az emberek többsége számára mindig is olyan szóbeli vagy félig szóbeli formák által váltak hozzáférhetõvé, mint például a politikai és vallási szónoklat, a színház, az ismeretterjesztõ és szépirodalmi elõadás és felolvasás, a jeles napokon való nyilvános szavalat. A huszadik században annyi történt csupán, hogy e formák a film, a rádió majd a hangrögzítés révén önmagukban is sokszorosíthatóvá váltak, önálló életre keltek, így elfeledhettük, hogy eredetileg valaminek a közvetítései. A huszadik század újdonsága inkább abban állt, hogy e közvetítettséget már hajlandó volt észrevenni a társadalomtudomány is; részben azért, mert e dokumentált formák vizsgálata kézenfekvõbb volt, részben ettõl független, az egyes szaktudományok belsõ fejlõdésébõl eredõ okokból. Az amerikai elnökjelöltek elsõ tévévitájának sokat idézett példáján3 illusztrálva a jelenséget: A televíziónak a választói magatartást befolyásoló hatásáról szóló elemzéseket olvasva könnyen az az illúziója támadhat az embernek, hogy a televízió, de különösen a rádió elterjedése elõtti korban a választók az elnökjelöltek írott programja alapján tájékozódtak. Más forrásokból azonban tudjuk, hogy a döntõ tényezõ a helyi közvélemény formálóinak politikai összejöveteleken és a korabeli amerikai társadalmi élet egyéb megszokott fórumain való megszólalása volt, a szövetségi programkészítõ és kampánystábok nyomtatott anyagai ezeknek a helyi tekintélyeknek a hálózatát igyekeztek elérni.4 A politikai üzenet közvetítésének ez a módszer legalább annyira a szóbeliséget idézõ formája, mint az elnökjelöltek késõbbi tévévitája, csakhogy akkor még nem készítettek róla médiaszociológiai elemzést. Az elnökjelölt csapata mindkét esetben a könyvlogika szerint írja meg a politikai programot, a helyi tekintélyek gyakorlati okosságának, illetve késõbb a médiaszakértõk hozzáértésének csupán az a szerepe, hogy az elõre megírt üzenetet "lefordítsák", "átkódolják" a szóbeliség valamely meghatározott közlésmódjának szabályai szerint a "fogyasztók" számára. E közvetítés sikerének értékelése azután ismét a könyvlogika szabályait követi. Értelmezésem mellett szól az a körülmény, hogy mindez olyan társadalomban zajlik, ahol ennek a másodlagos szóbeliségnek sajátos kulturális vagy anyagi okai már régóta jórészt kizárhatók. (Az amerikai választó a tizenkilencedik században sem azért hagyatkozott helyi befolyásos polgártársai élõszóbeli tekintélyére, mintha nem lett volna pénze megvenni, illetve iskolázottsága el is olvasni a megfelelõ nyomtatott forrásokat, vagy tekintélytisztelõ kultúrája akadályozta volna saját politikai vélekedései megalkotásában.)
*
A tömegkultúra "másodlagos szóbelisége" mellett az akadémiai szféra és általában a tekintélyesebb tudásraktárak és tudásgyárak a huszadik században is megmaradtak a hagyományos könyvkultúra keretei között. A könyvlogikán alapuló társadalomtudomány, amikor vizsgálati tárgyává teszi a nem írott szövegen alapuló kommunikáció folyamatát, automatikusan dokumentumokat keres itt is. (Az etnográfiához hasonló módon jár el, amely a néphagyomány megszakítatlan, egész életre kiterjedõ folyamatát zárt körvonalú népszokások és népmûvészeti alkotások sorozataként írja le. Sokáig a rögzítési technika és az ipari civilizáció idõszemlélete is erõsíti ezt a szemléletet: megszámlálható hosszúságú filmtekercsekrõl, hanglemezekrõl, pontosan meghatározott idejû rádió- és tévémûsorokról, azaz dokumentumokról van szó). A rögzített hanggal sokáig igyekeztünk tehát úgy bánni, mint az írott könyvekkel: a megszámolható betûk mintájára zárt határokkal rendelkezõ, meghatározott információtartalmú dokumentumként.5 A modernitás idõkezelése a tömegkultúra fogyasztóit a kutatókhoz hasonlóan, de minden tudományos ráhatás nélkül is hozzásegíti, hogy a számukra fontos termékeket dokumentumnak tekintsék. (Erre utaló jel - a praktikumon túl - a filmek és zeneszámok idõtartamának percre, illetve másodpercre pontos nyilvántartása is.)
Árulkodó jelenség, hogy a nem betûn alapuló modern kommunikációnak a kutatása elõször mindig a dokumentumként megragadható, vagy akként magyarázható formákkal foglalkozik. Természetesen van ennek módszertani oka is, hiszen elõbb mindig a könnyebben hozzáférhetõ tárgyat kutatjuk; de tetten érhetõ benne a könyvkultúra gondolkodási szerkezete is: mindig a 'komoly' tartalmat keressük, a 'komolyságot' pedig a könyv analógiájára a zárt, dokumentumszerû jelleggel társítjuk. Ez a könyvkultúra analógiáit keresõ bölcsész beállítódás lehet az egyik oka annak, hogy a történelmi távlatból nézve szinte egyszerre megjelenõ Internet és mobiltelefon világaiból az elméleti igényû társadalomtudományi kutatás elõbb a világhálót vette célba. Pedig a kezdetekkor is látni lehetett, hogy a mobiltelefon szerepe a mindennapi életben jóval nagyobb, mint a világhálóé. (Sokkal több embernek van mobiltelefonja, mint otthoni hozzáférése a Hálóhoz; aki mindkettõvel rendelkezik, az elõbbit jóval gyakrabban használja; természetesebb és elfogadottabb, legalábbis Magyarországon, mobiltelefont venni ajándékba egy tizenévesnek, mint Internet-elõfizetést a családnak, és lehetne még sorolni a példákat.) A kutatók érdeklõdését valószínûleg az orientálta, hogy a világháló természete értelmiségi, sõt, kifejezetten filológus-téma, tudniillik az írott szövegek különféle viselkedésérõl, kezelésük módozatairól szól. A mai világháló a hypertexttel, illetve a szöveges, képi és hangzó dokumentumok újszerûnek tûnõ összekapcsolásával és az interaktivitás lehetõségével együtt, amelynek mûködési módjáról, a felhasználó kognitív struktúrájára gyakorolt hatásáról szól az Internet filozófiája, szociológiája, lingvisztikája és pszichológiája, nemhogy ellentétben állna a legtágabb értelemben vett könyvkultúrával, hanem e könyvkultúra kiteljesedése végsõ eredõjeként is értelmezhetõ. Az Interneten megjelenõ szövegfajták persze más értelemben tekinthetõk szövegnek, mint a nyomtatott könyvek, viszont minden, ami megjelenik a képernyõn, vagy elhangzik a számítógéphez kapcsolt hangszórón, bizonyos értelemben szöveggé válik. Ezen egyelõre csak kevéssé változtat a hangvezérlés révén az élõszó megjelenése: a számítógép helyhez kötöttsége, az ember és gép közötti kommunikációban elhangzó szavak behatárolt funkciói leginkább a felolvasott szöveghez, a szóban ismertetett írott parancshoz teszik hasonlatossá a felhasználó beszédének a szerkezetét, nem beszélve a gép válaszának még inkább papírízû jellegétõl.6 Nyíri Kristóf és Szécsi Gábor (szerk.), Szóbeliség és írásbeliség: A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig, Budapest: Áron Kiadó, 1998. Az Interneten megjelenõ szövegnek és a hagyományos nyomtatott szövegnek a közvélekedéssel és saját korábbi vélekedésemmel szemben is fennálló hasonlóságát a befogadóra gyakorolt állítólagos káros befolyásuk természete is alátámasztja: mindkettõt vádolták már azzal, hogy önmagában zárt, virtuális világot képez, amelyet a felkészületlen befogadó összetéveszt majd a valóságos világgal, és ebbõl életvezetési problémái származnak.7
*
A fönti, kritikus megjegyzések ellenére úgy látom, hogy a második, vagy talán harmadik szóbeliség irányába mára valóban elmozdult korunk kommunikációja. E váltás mindenki számára érzékelhetõ jele, hogy az információknak az eddigiekben kialakult feldolgozási módját kísérõ csend, a könyvtár és a múzeum csendje a hangos dokumentumok zajává válik körülöttünk, a szöveghez kép, hang, zene kapcsolódik, az egyiknek a másik többé nem díszítõ vagy magyarázó eleme, passzív illusztrációja, hanem mindezek egyenrangú összekapcsolódása képezi az új típusú dokumentumot. A dokumentumnak ez a típusa már közelebb áll az ember eredeti, minden érzékszervéhez szóló mindennapi információszerzési struktúrájához, azonban még mindig túlságosan dokumentumszerû, zártságában és meghatározott felépítésében a nyomtatott szöveget követõ szerkezet jellemzi, az információ feldolgozása, a dokumentum és a felhasználó viszonya tehát alapvetõen nem változott meg ebben az esetben sem az összes korábbi dokumentumfajtához képest.
Az igazi újdonság a hagyományos szerkezetû, technikai részleteikben egyre praktikusabban kezelhetõ szöveges, képi és hangzó dokumentumokhoz kötõdõ élõ beszédhang megjelenése. Az egyik legfontosabb technikai újdonság a mobiltelefonon keresztül folyó tartalomszolgáltatás, valamint mobiltelefon és a világháló összekapcsolása. Nem pusztán interaktivitásról van szó. Az Internet egyik újdonsága is az interaktivitás volt, csakhogy a felhasználó reflexiója, véleménye is dokumentummá vált a világháló közegében, még ha nem is érzi mindig a billentyûzeten dolgozó személy, hogy valami olyat csinál, ami a könyvírással rokon. A mai tudományos vita szerkezetét például véve: a kolléga hozzám zárt szövegként eljuttatott véleményére e-mailben közölt reflexióm szintén zárt szöveg lesz, mintha egy szakfolyóirat hasábjain érvelnénk, annyi különbséggel, hogy vitapartnerem soha nem bocsátotta volna sajtó alá mintegy fél könyvfejezetnyi szövegét, így én várhattam volna, amíg megjelenik az egész könyv, majd ismét várhattam volna arra, hogy melyik következõ tanulmányomba illeszthetem be lábjegyzetnyi megjegyzésemet. (Az Internet most folyó 'hangosítása és szagosítása', éppen a zárt dokumentumjelleg miatt, keveset változtat majd e helyzeten.)
Az eddigiekhez képest a mobiltelefonnak nagyobb az esélye a kialakuló új szóbeliség integrálására és részint megteremtésére, a következõ három sajátsága folytán:
1. Kulturális komponens. A mobiltelefon alapfunkciója az élõ emberi beszéd közvetítése, így kulturálisan 'távbeszélõ készülékként' jelenik meg, amelynek az akusztikus terébe elõbb vendégként, majd állandó, de mindig kiegészítõ komponensként lép be bármi más, fõként az írott szöveg, jelenleg többnyire SMS és WAP formájában. Míg a világháló olyan könyvtárra vagy képtárra, múzeumra hasonlít, ahol újdonságként esetleg beszélgetni is lehet a dokumentumok között az írásbeli érintkezés helyett, addig a mobiltelefon inkább olyan beszélgetõ társaságot idéz, amelyben valaki megmutat a többieknek egy hírt az aznapi újságban, észrevesz egy hirdetést a szomszédos villanypóznán, vagy felolvassa a társaságnak a vendéglõ étlapját. A mobiltelefónia 'vegyes' kommunikációt hoz létre, keretei között lehetõvé válik a telefon által közvetített és a személyes, akár egyidejû beszélgetés(ek) összekapcsolása a szintén egyidejûleg letöltött szöveges, képi és hangzó dokumentumok 'feldolgozásával'. Sokáig meg fog maradni az a beidegzõdés, hogy a telefonra akkor is telefonként gondolok, ha esetleg többször használom WAP- olásra, SMS-ezésre és mondjuk zsebszámológépként, mint hagyományos telefonbeszélgetésre; míg az Internet akkor is olyan dologként él bennem, ahol különbözõ dokumentumokat, információkat meg lehet keresni és le lehet tölteni, ha csak chatelésre és SMS-küldésre, esetleg SMS-nyi hosszúságú E-mailek küldésére és fogadására használom. Ez a beállítódás kihat a két médium révén szerzett információkkal szembeni beállítódásra, valószínûleg azokban az esetekben is, amikor nincs lényeges különbség a kettõ között.8
2. Technikai korlátok. A mobiltelefon kijelzõje sohasem lehet igazán versenytársa még egy gyengébb minõségû monitornak sem.9 Így az információ megfogalmazója, legyen az SMS-küldõ magánember vagy hivatásos tartalomszolgáltató, WAP-oldal-szerkesztõ, mindig szembetalálkozik azzal a kérdéssel, hogy mi az a rövid forma, amely térben és idõben "elfér", de még nem teszi értelmetlenné az információt. Ezt a folyamatot a mai nyomtatott sajtó némely mûfaja megelõlegezte, és így szinte elõkészítette a felhasználói szokásokat a mobiltelefonos hírszolgáltatók számára. Elég itt ezzel kapcsolatban megemlíteni, hogy nemrég még közhelyszerû igazságnak számító sajtótörténeti vélekedés volt a hírújságot történetileg meghaladott, ma már életképtelen médiumnak tekinteni, ezzel szemben a hírsajtó az utóbbi években a médiumok technológiai fejlõdésétõl függetlenül újra elterjedt. Ma a WAP-on megjelenõ szövegek ugyanolyan hosszúak, mint a hírújságok anyagának nagyobb, más lapok tartalmának kisebb részét kitöltõ hírek, sõt, azonos hírforrás esetén maga a szöveg is azonos lehet. A hírfogyasztásra épülõ vállalkozások felfutása nem mond ellent a közvélemény politikai érdektelenségérõl szóló felméréseknek. Azt mondhatjuk, hogy amit a közvélemény még a politikából fogyasztani kíván, azt egyre inkább a hírújságok és a WAP-os felületek szövegeihez hasonló terjedelemben és megfogalmazásban fogyasztja.
3. A mobiltelefon egyszerre személyes és kollektív használata. Ezen a paradox kijelentésen azt értem, hogy a mobiltelefon használata személyes ugyan, azonban gyakran, és a felhasználói szokások változásával egyre gyakrabban használom valamilyen értelemben közösségben. (Társaságom tagjaival beszélgetek és közben felhívom hiányzó barátunkat, majd információt keresek WAP-on az esti programhoz, melyet azonnal megosztok a többiekkel, felolvasom a mindannyiunkra tartozó SMT-t, stb.) Az így a telefonon közvetített, vagy a fizikai térben lévõ beszédhang közegébe került dokumentumokat mintegy 'körbe-beszélik' a felhasználók - azok elemeikre bomlanak és ezek az elemek feloldódnak az új, sok tekintetben az archaikussal analóg szóbeli kommunikáció új akusztikus terében. A dokumentumok itt szükségképpen elveszítik zártságukat: ha technikailag lehetséges is mindazt elérni mobiltelefonról is, amit ma rögzített munkaállomásról szokás,10 a mobil internetezés során inkább egy-egy adatra, a szöveg egy-egy mondatára, azaz valamely dokumentum kisebb-nagyobb elemére kíváncsi a felhasználó, és egyre kevésbé érdekli az a nagyobb egység, ahonnan az õt érdeklõ információ-adag származik. A föltárt információt hajlamos megosztani, élõszóban egyidejûleg 'körbe-beszélni' személyes vagy telefonbeszélgetés formájában másokkal, már csak azért is, mert a fizikai mobilitás folytán nagyobb az esélye annak, hogy az információszerzés és annak megbeszélése idõben szinte egybeessen, és más okokból is éppen élõszavas kapcsolatban legyen másokkal.
A gyakorlatban éppen ezért fenn fog maradni a mobiltelefonos tartalomszolgáltatás különálló, az Internettõl eltérõ funkciójú formája. Ennek akkor is a mai SMS-küldéshez és a WAP-os felületekhez hasonló szolgáltatást kell nyújtania, ha majd minden mobiltelefonról technikailag elérhetõ lesz minden Web-oldal. (Egyetlen gyakorlott internetezõ sem fog a mobilján hosszú szövegeket órákon keresztül olvasni, viszont elvárja, hogy mindig hozzájusson minél többfajta olyan információhoz, ami mobilon keresztül is élvezhetõ. Nem a WAP, a mobil Web, vagy valami ezután létrejövõ technikai megoldás a lényeg, hanem az, hogy a tartalom legyen nagyjából olyan szövegtagolású, terjedelmû, mint a mai WAP-os felületek). A mobiltelefon által közvetített szövegek felhasználása során keletkezõ dokumentum-szilánkok kevésbé képezhetnek körülöttünk zárt virtuális világot, mint az Internet hypertextjeinek hálója. Jellemzõ, hogy a technika káros hatásáról szóló, minden új eszköz megjelenésekor átfogalmazódó és színesedõ folklór itt nem annyira lelki zavarokat, orientációs problémákat emleget, mint az Internet virtuális világának veszélyeivel kapcsolatban, hanem olyan, a köztudat szerint a reális világ szférájába tartozó dolgokat, mint az agykárosító sugárzás.11 Még a technikaellenesség folklórja, mint egyfajta diffúz népi tudás hordozója is tereptárgynak, eszköznek, nem külön világnak látja tehát a mobiltelefont. A rajta megjelenõ szövegek, 'körbebeszélve' és szilánkokra törve beépülnek a más tereptárgyakról - például feliratokról, plakátokról, cédulákról, jelzõtáblákról - szerezhetõ szöveges információk rendjébe, és velük együtt olvadnak föl az emberre létezése óta jellemzõ, állandóan áramló és mindent elborító élõbeszédben.12
*
A bekövetkezõ új állapot azonban nem lesz azonos az archaikus szóbeliség világával, bár jobban hasonlít rá, mint McLuhan kutatásainak tárgya, a huszadik század közepének 'másodlagos szóbelisége'. Ebben az új akusztikus térben a könyvkultúra erényei közül legalább potenciálisan megmarad a reflexió lehetõsége, mert egészben, vagy legalábbis rekonstruálhatóan hagyja azokat a dokumentumokat, amelyekbõl maga a felhasználó, gyakrabban az erre szakosodott tartalomszolgáltató azokat a szövegmorzsákat készíti, amelyekbõl korunk és a közeljövõ embere hétköznapjaiban tájékozódik.13 Ha valaki utána akar járni, most könnyebben utánajárhat a tények és érvek forrásának, teljes kifejtésének, mint húsz, százhúsz vagy ötszázhúsz évvel ezelõtt.14 (Ez nem jelent mindig valóságos utánajárást: a hagyományos könyvkultúrában sem nézünk utána valamely kézikönyv minden idézetének, adatának, utalásának, hiszen, ha ezt tennénk, nem lenne szükségünk kézikönyvre, mert magunk is összeállíthatnánk; viszont nem szívesen támaszkodnánk olyan könyvre, amelybõl lehetetlen kikövetkeztetni az adatok forrását).
*
Ezzel tulajdonképpen már meg is válaszoltuk azt a kérdést, amely - különbözõ megfogalmazásokban - a humán mûveltségû emberben fel szokott merülni az új kommunikációs technológiával kapcsolatban: Lesz-e még funkciója az információhordozók zárt dokumentumként, mintegy zárt világként - tulajdonképpen könyvként - való kezelésének az akusztikus térben? Ez, a felhasználók többsége számára majd régiesnek tûnõ eljárás valószínûleg megmarad az információs elit, az 'új literátusok', a legtágabb értelemben vett tartalomszolgáltatók felsõ rétegére jellemzõ megközelítési módnak, akik számára viszont ez lesz az egyetlen komoly, tekintélyes gondolkodásmód. Mintha egy könyvet csak az olvasna el elejétõl végig, aki írta, mindenki máshoz csupán a különbözõ adaptációk részletei jutnának el.
Ismert adat, hogy mobiltelefonjuk mára jóval többeknek van, mint Internet-hozzáférésük, és ez utóbbiaknak jelentõs része is rövid e-mail-ek, újabban ingyenes SMS-ek küldésére használja a világhálót, olyan funkciókra tehát, amelyek technikailag kényelmesebben intézhetõk mobiltelefonon. Ezt a helyzetet és a mobiltelefónia technikai fejlõdésének látható trendjét figyelembe véve a jövõ kommunikációs szokásainak a következõ képe áll össze: A felnõtt emberek többségének van ugyan valamilyen, technikailag egyre kevésbé korlátozott Internet-hozzáférést biztosító mobiltelefonja, viszonylag kevesen szánnak azonban idõt és pénzt arra, hogy otthon, normál méretû monitor elõtt elejétõl a végéig akkor is elolvassanak bizonyos szövegeket, figyelmesebben megnézzék az õket érdeklõ site-okat, ha azok tartalma nem tananyag és nem is a munkájuk része.
*
A föntiekbõl az következik, hogy a könyvnyomtatás kora óta minden újabb médium megjelenéséhez fûzött illuzórikus reményeket a mobiltelefon sem tudja teljesíteni: ezzel a technológiával sem sikerül egynemû kommunikációs teret és ezen alapuló kultúrát létrehozni. Az viszont bizonyos, hogy sikerül majd az eddigieknél jóval sûrûbb és személyesebb hálóba kapcsolni az embereket. Mindezek mellett lehetõség van arra, hogy legalább potenciálisan megmaradjon a könyvkultúrából örökölt reflexiós képességünk. Mindenkinek lehetõsége lesz rá, hogy az eddiginél természetesebb módon rekonstruálja azokat a dokumentumokat, amelyeknek a logikáját az általa rendszeresen fogyasztott hírek követik. Az pedig, hogy ezzel a potenciális szabadsággal a valóságban hány felhasználó él, nem a technológia függvénye.
JEGYZETEK