 |
társadalom |
 |
|
társadalom |
|
A 20. század talán leginkább abban különbözött a korábbiaktól, hogy találmányai nem fokozatosan, egy szûk használói körbõl lassan kiszivárogva terjedtek el, mint az emberek életébe korábban jelentõs változásokat hozó újítások többsége, hanem gyorsan, tömegesen váltak ismertté - talán ezért váltanak ki nagyobb sokkot, több félelmet. Ha így van - lehet, hogy csak azért hisszük ezt, mert a mai változásokat saját bõrünkön tapasztaljuk, a világ megváltozását mi érzékeljük és nem elképzelt õseink, akiket, bármennyire próbálkozunk is vele, nagyon nehéz arccal és érzelmekkel rendelkezõ, valódi embereknek képzelni az elvont régiek helyett. A hagyományokkal élõ ember talán mindig ugyanennyire riasztónak találta, ha a körülötte lévõ világ megváltozott, és ezzel idegenné is vált.
A félelmek tárgyai, következésképpen az újjal szemben támasztott vádak természetesen jellemzõk egy-egy korra (és nyilván nem pusztán a változásokra adott válaszok ezek, hanem az adott korszak általános félelmeit tükrözik). Manapság a sötét jóslatokban megfogalmazódik például, hogy az Internet-korszak le fogja rombolni a könyvkultúra évszázados, sõt az írásbeliség évezredes hagyományait;1 hogy méginkább el fogja szigetelni egymástól az embereket; hogy a virtuális élet helyettesíti majd a valódit; hogy függõséget alakít ki, s ezzel családokat tesz tönkre - nemrégiben a napilapok "kis színeseket" tartalmazó oldaláról mindenki értesülhetett arról, hogy egy dán férfi SMS-elvonókúrára szorul.
A nyelvvel kapcsolatban legalább ennyire borúlátó elõrejelzéseket hallhatunk. Hogy az Internet és a "mobilozás" tovább rombolja a helyesírást (az utóbbi eddig csak az SMS-sel tehette, újabban a WAP megnyitotta az Internet-csatornákat a telefonon át is); még lomposabbá teszi a stílust; kaput tár a szleng, argó beözönlésének (pedig ezek már így is több életteret raboltak el a széptõl és hasznostól, mint amennyi kívánatos volna), ezzel lazábbá teszi a köznyelvi nyelvhasználatot(hogy lassan már minden csín kivész a magyar nyelvbõl, s a nyelvhasználatban nem lesz szmoking, sem öltöny, csak melegítõ és pizsama); tovább pusztítja a mai kor emberének amúgy is megcsappant szókincsét; s hozzájárul a magyar nyelvet ma leginkább fenyegetõ veszély, a magyar-angol keveréknyelv kialakulásához. A "mobil" rosszalló mellékjelentésû szinonimáit (bunkofon, tahofon stb.) a nyelvféltõ írásokban úgy sorolják föl,2 hogy nem tesznek különbséget a semleges mobil és a gyakoriságban jóval mögötte álló pejoratív elnevezések között, erõsítve ezzel azt az elõítéletet, hogy akinek mobilja van, az föltétlenül bunkó is.
A félelmek létjogosultságát nem lehet vitatni. A félelem az univerzális emberi tulajdonságok egyike, kultúráktól függetlenül, belénk kódolva létezik, és nagy szükségünk van rá: félelem nélkül valószínûleg soha nem lett volna az emberiségnek alkalma rettegni az Internettõl, de még a nyelvromlásától sem - kihalt volna. Az is igaz, hogy ha az emberek mindentõl féltek volna, ami új, akkor is kihaltak volna.
A kultúra megjelenésével a tapasztalati félelmek (nem éljük túl, ha belesétálunk a szakadékba, ha beleesünk a tûzbe vagy egy erõs sodrású folyóba, ha találkozunk egy éhes vagy gyerekeit féltõ nagyragadozóval stb.) átadhatóvá váltak: ettõl kezdve tabuk is keletkeztek. Azonban a kultúraelemei, így a tabuk is, önállósították magukat egy idõ után, s olyan újabb félelmeket szültek, amelyek mögött többé az égvilágon semmilyen tapasztalat nem volt - csak analógiák, metaforák, képzelgések. Amit úgy hívunk: a "józan ész", az tapasztalati tudás és a kultúránkkal örökölt tudás bennünk szét nem választódó elegye. Az európai kultúrában a "tiszta ráció" tana késõbb szentesítette és tudományossá avatta az "így kell lennie, mert így logikus" elvét, és megszoktuk, hogy dolgokat kikövetkeztessünk; megszoktuk azt is, hogy a logikából kiindulva jósoljunk.
Bábel legendája a szétszóródástól, meggyengüléstõl való félelmet a nyelvi megértés megszûnéséhez köti; s arról tanúskodik, hogy az európai kultúrában évezredek óta félnek az emberek attól, hogy egyszercsak nem értik majd meg egymást. A 19. században az államnemzet eszméje fölerõsítette és kissé átalakította ezt a hiedelmet: a nyelv a nemzet szimbólumává vált, kezdetben a közös és kizárólagosan birtokolt nyelv létét, majd ennek "jól-létét" ("helyes" használatát) szabták a nemzet jólétének föltételéül.
A nyelv elromlásától való rettegést más mítoszok is erõsítik. Az egyik az "aranykor"-mítosz: hogy egykoron volt egy jobb, szebb világ, melynek nyelve is jobb és szebb volt. A félelmek megfogalmazói a jelenkor nyelvét is romlottnak tartják, romlottabbnak, mint õsapáink nyelvét.3 A veszély tehát különösen nagy, hiszen nem egy tökéletes, egészséges nyelvnek, hanem egy gyengélkedõnek kell szembenéznie a fenyegetõ veszélyekkel. Az etnocentrikus gondolkodás - errõl ne csak az jusson eszünkbe, hogy egymás kiirtásához vezethet, hanem az is, hogy kiemelkedõen fontos szerepe van a csoportképzõdésben4 - minden idegent, szokatlant "rossznak" tart; minden idegen, szokatlan nyelvhasználatot "barbár"-nak vél. Az írásbeliséget övezõ tisztelet, valamint a latin nyelvnek egyrészt szentsége, másrészt holt nyelv mivolta következtében a nyelv "igazi" formájának az európai kultúrában régóta az írott nyelvet tartják,5 ezért az emberek hajlamosak bármiféle nyelvi változást romlásnak tekinteni, s bármiféle, az írásbelitõl eltérõ nyelvhasználatot slendriánságnak minõsíteni. Mindezek a mítoszok a magyar kultúrába is beépültek,6 sõt hatásukat még erõsíti az is, hogy a magyar mûvelõdéstörténet alakulásai miatt a magyar erõsen normatív beszélõközösségnek számít.7
A nyelvtudomány sokáig békésen éldegélt e mítoszok mellett. Ennek részben az volt az oka, hogy a nyelv vizsgálatában nagyon sokáig - összehasonlíthatatlanul tovább, mint a természettudományokban - megelégedtek azzal, hogy a valódi, létezõ nyelvhasználat helyett arról mondjanak véleményt, amit nyelvnek tartanak; másrészt pedig az, hogy annak a nyelvtudománynak a szemlélete, amelyet Magyarországon sokan "a" nyelvtudományként ismernek, nem mond ellent az említett mítoszoknak; vagy lényegtelenek számára, vagy egyetért velük.
Amit nálunk legtöbben "mai nyelvtudomány"-ként ismernek, a 19. századból eredezteti saját gyökereit. Elsõ, saját elõdjeként számon tartott iskolája az újgrammatikus iskola volt. Ezt a nyelvtörténetisége foglalkoztatta, így az élõ nyelvvel csak a nyelvjárások vizsgálata révén került kapcsolatba, de a nyelvjárásokat is elsõsorban abból a szempontból figyelte, hogy mit mondanak el a nyelv történetérõl. A Saussure nevéhez kapcsolt strukturalizmus ki is mondja, hogy nem érdekli, ami van (a parole sem, a parole-t magába foglaló langage sem), csak ami nincs (a langue);8 Chomsky generatív iskolája csatlakozik ehhez az állásfoglaláshoz (az ideális beszélõ ideálishallgatóval használt, potenciális nyelve, kompetenciája érdekli).9 Ezeknek az irányzatoknak a nyelvszemlélete lehetõvé, sõt ésszerûvé tette azt az eljárást, hogy a nyelvészek a saját elgondolásuknak megfelelõ nyelvet tekintsék a nyelvleírás alapjának: az említett iskolák a nyelvet individuálisnak és homogénnek tartják.10 Ebbõl kiindulva természetesen nincs kivetnivaló abban, ha a nyelvész saját nyelvi intuícióját azonosnak tekinti a beszélõközösség más tagjainak nyelvi intuíciójával, a magyar nyelvet pedig azonosnak tekinti azzal, amit õ magyar nyelvnek ismer - másképp fogalmazva: nincs szüksége empirikus adatokra a nyelv leírásához.
Ez a nyelvszemlélet a nyelvet "gép"-nek tekinti: hangsúlyozottan eszköz-nek, amelynek feladata elsõsorban vagy akár kizárólagosan gondolatok közlése. Csak ezzel a nyelvszemlélettel fér össze a nyelvmûvelés alapgondolata: az, hogy a nyelv - mint minden gép - tökéletesíthetõ, de el is rontható; s hogy "alkatrészei" szükség esetén egy mozdulattal kicserélhetõk.
A "józan ész"-nek a ránk hagyományozott kultúrából táplálkozó része tehát azt mondja, hogy a nyelv romlásától való félelem indokolt.
A "józan ész"-nek a tapasztalatból táplálkozó része azonban nem ezt mondja.
A nyelv társas szemlélete, amely a föntebb ismertetettel szemben a nyelvet heterogénnek, s - mint a neve is mutatja - társas jelenségnek tekinti, természetesen ugyanúgy az õsidõkig visszavezethetõ, mint a másik szemlélet (az sem a 19. században jelent meg; csak addig szokás visszakövetni); 19. századi képviselõi közül leggyakrabban Humboldtot emlegetik, ritkábban Herdert és Goethét is. Aki ezt a szemléletet követi, az értelemszerûen nem elégedhet meg azzal, ha a nyelvleírás a nyelvet leíró egyéni nyelvismerete és intuíciói alapján történik - hiszen a szemléletbõl következõen az azonos nyelvet beszélõ emberek nyelvhasználata csak nagyon hasonlít egymáshoz, de sohasem azonos. A nyelv empírián alapuló leírása mégis elég késõn teljesedett ki, akkor, amikor a hangrögzítést lehetõvé tevõ technikai eszközök, illetve a nagyszámúadat földolgozására és elemzésére alkalmas gépek megjelentek.
A társasnyelvészet (angolul sociolinguistics) születését egy 1964-ben a UCLA-n tartott konferenciához szokás kötni;11 elsõ nagy mûvének a William Labov New York-i vizsgálatait közzétevõ könyvet12 tartják. Ezek a mérföldkõ-állítások persze pontatlanok lennének, ha a szemlélet megjelenésére vonatkoznának, de az a módszertan, amely lehetõvé tette az emberek tényleges nyelvhasználatához legközelebb álló adatok gyûjtését, rögzítését és földolgozását, valóban Labov munkáiban jelent meg elõször;13 a módszer elméleti hátterének leírása szintén ebbõl az idõbõl származik.14
Az 1960-as évek óta végre köznapi, élõbeszédbeli adataink is vannak arra vonatkozóan, hogy milyen a nyelv - és kiderült, hogy egészen jól megfigyelhetõ, és le is írható az, aminek megfigyelésérõl korábban lemondtak: a nyelvi változás. A nyelv változásáról gyûjtött tudás ismeretében, a nyelv változásának megfigyelésére és leírására részletesen kidolgozott elméleti és módszertani háttér mellett védhetetlenné vált az, hogy a nyelv változásáról ezeket az ismereteket figyelmen kívül hagyva, pusztán vélekedésekre alapozva tegyünk kijelentéseket.
Az elmúlt csaknem fél évszázadban nem sikerült például olyan nyelvi változást találni, amelyet egyetlen tényezõhöz lehetett volna kötni: a nyelv változásait a tapasztalatok szerint mindig tényezõegyüttesek irányítják.15 A tényezõk három nagyobb csoportra oszthatók: a nyelvi rendszeren belüli viszonyokra, a társas viszonyokra, és a mindezekre vonatkozó vélekedésekre.16 Azaz: a nyelvi elemek változásait befolyásolja, hogy az adott elemek hogyan ágyazódnak be a nyelvi rendszerbe, más szóval, hogy milyen kapcsolatban állnak a nyelvi rendszer összes többi elemével.17 (Pl. hogy mennyire számítanak jelöltnek vagy jelöletlennek,18 saját szûkebb mátrixuk belsõ viszonyai, illetve más paradigmák analógiája mennyire támogatja õket stb.) A nyelvi változásokat természetesen befolyásolják a társas viszonyok is. Az adatok azt mutatják, hogy minden nyelvi elemnek társas jelentése is van, azaz minden egyes szóhoz és grammatikai formához társulnak olyan jelentések, amelyek megszabják, hogy az adott elemet a beszélõ kikkel beszélve és milyenhelyzetekben használja. Ugyanez a társas jelentés a hallgatónak azt mondja el, hogy akivel beszél, az milyen társadalmi csoportból való, melyik földrajzi területrõl jön, és milyennek értelmezi éppen a kettejük között fennálló viszonyt. A társas jelentésen keresztül a nyelvi elemek közvetlen kapcsolatban állnak a nyelvet beszélõ közösség társas viszonyaival, így ezek meghatározóak a nyelvi változások szempontjából. A tényezõk harmadik csoportja a nyelvi elemekre, illetve a társasviszonyokra vonatkozó attitûdöket tartalmazza. A beszélõk tudatosult - többségükben a kultúrával hagyományozódó - vélekedései, valamint a saját csoport, illetve más csoportok nyelvhasználatára adott öntudatlan válaszai szintén jelentõs szerepet játszanak a nyelv változásában. A tényezõcsoportokon belül az egyes tényezõk változásai az összes többi tényezõ helyzetében is változásokat okoznak; s mivel egy-egy tényezõ a másik két tényezõcsoport egyes elemeivel is közvetlen kapcsolatban van, az adott kapcsolat révén változásokat okoznak a másik két tényezõcsoportban is. A nyelv dinamikusan, komponens- rendszerként19 mûködik.20
A társas jelentés teszi lehetõvé és egyben elkerülhetetlenné, hogy minden nyelvi megnyilvánulásunkkal identitásokat is kifejezzünk. Az identitás- és szerepjelzés a nyelv kommunikatív szerepeinek ellátásában legalább annyira fontos, mint a gondolatok közlése, sõt talán elsõdleges is ahhoz képest.21
A társasnyelvészeti kutatások tapasztalatai szerint a magas presztízzsel rendelkezõ sztenderd nyelvváltozatok nem belsõ nyelvi tulajdonságaik, hanem társadalmi értékelésük miatt kerültek kiváltságos helyzetbe: azok a sztenderd változatok, amelyek fokozatosan "kiemelkedtek" a többi, nemsztenderd nyelvváltozat közül, mindig a társadalmi elit nyelvváltozatainak utódai.22 A megfigyelések szerint a nyelvek és a nyelvváltozatok esetében az alkalmasság és a funkció nem úgy függ össze, hogy a "belsõ erényeinél" fogva legalkalmasabb kerül az adott funkcióba, hanem úgy, hogy attól válik alkalmassá egy-egy funkció betöltésére egy nyelv vagy nyelvváltozat, hogy használni kezdik az adott funkcióban.
Mindezek ismeretében, legalábbis nyelvészként, jó megszabadulnunk a nyelvre vonatkozó mítoszoktól, ha jóslásokba akarunk bocsátkozni - például ha azt mérlegeljük, hogy a technikai újdonságok milyen hatással lesznek a nyelvhasználatra. Nem gondolhatjuk például komolyan, hogy önmagában egy-egy technikai eszköz jelentõs változásokat képes okozni, hiszen ehhez számosmás tényezõnek a változást elõsegítõ együttállása szükséges. És nem kell tartanunk attól sem, hogy eljutunk oda, hogy majd nem értjük meg egymást: akiknek szükségük lesz egymás értésére, azok úgy fognak viselkedni, hogy a normálisnál több és nagyobb félreértés ne forduljon elõ beszélgetéseikben. Nem kell tehát félnünk attól, hogy a Mézga család Köbükijéhez hasonló "gyöknyelven" fogunk beszélni. És attól sem kell tartanunk, hogy utódaink csökevényes nyelven gagyognak majd. A nyelvtörténészek egyetértenek abban, hogy a legkorábbi rekonstruálható nyelvek, a mai nagy nyelvcsaládok több ezer évvel ezelõtt volt alapnyelvei sem mûködésükben, sem összetettségükben nem különböztek a mai nyelvektõl; mint ahogyan a ma beszélt nyelvek között sem lehet különbséget tenni "fejlettségük" alapján - egyaránt bonyolult, strukturált és "tökéletes" mindegyik, függetlenül attól, hogy beszélõik milyen technikával és gazdasági háttérrel rendelkeznek. Nincs okunk arra, hogy föltételezzük, néhány évtized vagy akár évszázad alatt olyan változások játszódnának le az ember génszerkezetében, társas szervezõdési viszonyaiban és az õt körülvevõ környezetben, hogy lényegileg változzon meg a nyelv. S ha mégis bekövetkezne ilyesmi, akkor is mindannyian azt a nyelvet fogják beszélni és érteni, s az a nyelv lesz mindarra alkalmas, amire alkalmasnak kell lennie.
De egyelõre maradjunk a beláthatóbb távolságoknál. A társasnyelvészeti kutatások tapasztalatai alapján fölállítható néhány hipotézis arra vonatkozóan, hogy milyen változásokat okozhat az internet és a mobiltelefonozás a társadalom nyelvhasználatában.
Föltételezhetjük például, hogy ezek az eszközök hozzájárulnak az írásbeliség trónfosztásához: nemcsak azzal, hogy a kép és a hang újra fontosabb szerepet kaphat (s ezzel egyébként a mostani állapot egy korábbi, természetesebb állapothoz közelít),23 hanem azzal is, hogy az írásbeliség maga válik informálisabbá, s ezzel természetesebbé. Érthetõ, hogy az írás különös gondot igényelt, amikor a hordozóeszköz idõtálló, az írás maga pedig meglehetõsen fárasztó tevékenység volt: a kõbevésett feliratok nyelve éppen ezért valószínûleg nagyon távol állt a hétköznapi nyelvtõl. A középkori kódexmásolók még mívesen rajzolgatott betûket és iniciálékat írtak; aztán minél inkább tömegcikké vált a könyv, annál kevésbé volt értelme tisztelettel övezni magát az írás folyamatát. Ezzel párhuzamosan vált egyre hétköznapibbá a tartalom: amíg az íráshordozó "örök" vagy drágavolt, addig meggondolták, mit írtak le. Amíg a levél egy hónap, vagy akár egy év eseményeit foglalta össze a címzettnek, addig körültekintõen válogatva és gondosan fogalmazva készült. A számítógép, s méginkább az internet fölgyorsítja és olcsóvá teszi a sokszorosítást. Az ímélt nincs értelme gondosan megfogalmazni, hiszen lehetõséget nyújt a félreértések gyors tisztázására; nem kell takarékoskodnunk a tartalmat illetõen sem, írhatunk jelentéktelen, napi eseményekrõl. Így nem a kultúra rombolása, hanem a tartalomból és az információs csatorna tulajdonságaiból egyenesen adódó következmény, hogy az ímélszövegek kócosabbnak, rendezetlenebbnek tûnnek - ha a hagyományos írott szövegekre jellemzõ tulajdonságokat keressük bennük. De megfogalmazhatjuk ezt úgy is, hogy a beszélt szöveghez közelítenek sokkal inkább, mint eddig bármilyen írott szöveg.
A mobiltelefon mint közvetítõ csatorna szintén a nem-személyes beszélgetések informálisabbá válásához járul hozzá: a hagyományos telefonon beszélve különbözõ udvariassági formulák tartoznak például a beszélgetés elindításához, mert mindenekelõtt meg kell gyõzõdnünk arról, hogy azzal beszélünk-e, akivel szeretnénk. Ezek a formulák szükségképpen formálisabbá tették a beszélgetések stílusát. A mobiltelefon nem a személytelen berendezés, hanem az élõ személy "tartozéka", sokszor már a telefon csöngésekor tudjuk, ki van a vonal végén, így ezekre a formulákra egyszerûen nincs szükség - mindez a személyes találkozáskor megszokott, közvetlenebb nyelvhasználat felé mozdítja a nem-személyes beszélgetések stílusát. Mivel az elérhetõség folyamatos, az ímélhez hasonlóan itt sem kell a legszükségesebb közlendõkre szorítkoznunk. A mobilozásba belenövõ generációk jellemzõen nem fontos üzleti ügyek, hanem apró-cseprõ események közlésére használják a telefont.
Mindez valószínûleg ahhoz vezet, hogy a nyelvhasználatban csökken a formális stílussal járó helyzetek aránya, s növekszik a közvetlen beszéd tere. Egy ilyen változás, együtt az olcsó és állandó elérhetõség biztosításával, jelentõsen hozzájárulhat a társas kapcsolathálózatok24 megerõsödéséhez: a közösségek tagjai, akiket a technikai civilizáció a 20. század végéig egyre inkább elválasztott egymástól,25 lehetõséget kapnak arra, hogy kapcsolataikat szorosabbá fûzzék. Ebben éppen a közvetlen nyelvhasználat, a jelentéktelennek tûnõ, apró-cseprõ ügyek megbeszélése, a "fölösleges" közlések - azaz az egymás életében való folyamatos és aktív részvétel - játszhat döntõ szerepet. A nyelv újra teljességében töltheti be eredeti funkcióját, a társas kapcsolatok, a csoportok összetartását.26
Hogy az imént megfogalmazott hipotézisek mennyire váltak be, azt véglegesen nyilván csak évtizedek múltán lehet majd eldönteni. Arra azonban van lehetõség, hogy ellenõrizzük megalapozottságukat.
Az élõbeszédbeli szövegek lehallgatása, ímélek, SMS-ek elolvasása értelemszerûen etikai és jogi korlátokba ütközik, így ez a lehetõség szóba sem kerülhet. Van viszont az ímélnek is, az SMS-nek egy olyan különleges válfaja, amelynek megfigyelése nem ütközik hasonló akadályokba: a csettelés. Az internet vagy a WAP beszélgetõszobáiba lépõ emberek tudatában vannak, hogy megjegyzéseik nyilvánosak; ráadásul álnéven jelentkeznek be, tehát azonosíthatatlanok. Ezzel ugyan számos szociológiai független változó figyelembevételérõl kell lemondanunk, de egyrészt ezek az adatközlõk egy részétõl hozzájárulásukkal begyûjthetõk, másrészt tervezhetõk olyan kérdések, amelyek megválaszolásához nincs szükség ezekre az adatokra.
Hogyha például az informalitás felé mozdulást akarjuk vizsgálni, akkor az életkor, nem, iskolázottság, lakóhely stb. ismerete nem szükséges annak vizsgálatához,27 hogy az írott szöveget hogyan próbálják hangsúlyozottan "élõszóbelivé" tenni; vizsgálható, hogy a szigorú terjedelmi korlátok28 között mit tartanak fontosnak közölni, mit hanyagolnak el; hogyan csökkentik a redundanciát minimálisra úgy, hogy az üzenet még érthetõ maradjon; stb. Érdemes lehet megfigyelni, hogy hogyan váltakoznak a beszélgetõszoba témái napszakok, esetleg napok szerint; hogy hogyan épülnek föl társas kapcsolathálózatok, hogy mennyi idõ alatt, milyen kritériumoknak megfelelõen fogadnak be egy-egy új tagot; hogy föltárható-e valamiféle csoportszerkezet (kiszámít magnak, középnek, periférián lévõnek); hogy milyen nyelvi ismertetõjegyei vannak az azonos csoporthoz tartozásnak.
Egy ilyen kutatás segíthet eloszlatni azokat a félelmeket, amelyekkel józan eszünk egyik fele ijesztget - és olyan irányokat javasolhat a technikát fejlesztõknek, amelyeknek józan eszünk másik fele kifejezetten örül.
JEGYZETEK