Mobil információs társadalom

Mester Béla:

A civilizáció folyamatát úgy is tekinthetjük, mint amelyet évezredeken keresztül az archaikus kommunikáció akusztikus terétõl az információk elrendezésének vizuális tere felé való haladás jellemzett. A hangrögzítés és hangtovábbítás technikáinak megjelenése és elterjedése nem jelentette feltétlenül e folyamat végét: Részint mert a rögzített hanggal igyekeztünk úgy bánni, mint az írott könyvekkel: a megszámolható betûk mintájára zárt határokkal rendelkezõ, meghatározott információtartalmú dokumentumként. (Ez történt közben az egyre tömegesebb és kifinomultabb technikájú képi kommunikáció produktumaival is). Részint pedig, mert a hangközlési technika alkalmazása elvált a komolyabb tekintéllyel rendelkezõ, fõként szöveges és képi információhordozók használatától (amelyek befogadási szabálya az új, zárt dokumentumként felfogott új információhordozók befogadásának a normájává is vált). A mai világháló a szöveges, képi és hangzó dokumentumok újszerûnek tûnõ összekapcsolásával és az interaktivitás lehetõségével együtt még õrzi bizonyos elemeit e folyamat következményeinek, sõt, végsõ eredõjeként is értelmezhetõ. Az interneten megjelenõ szövegfajták persze más értelemben tekinthetõk szövegnek, mint a nyomtatott könyvek, viszont minden, ami megjelenik a képernyõn, vagy elhangzik a számítógéphez kapcsolt hangszórón, bizonyos értelemben szöveggé válik. (Ezen egyelõre csak kevéssé változtat a hangvezérlés révén az élõ szó megjelenése: a számítógép helyhez kötöttsége, az ember és gép közötti kommunikációban elhangzó szavak behatárolt funkciói leginkább a felolvasott szöveggel, a szóban ismertetett írott paranccsal teszik hasonlatossá a felhasználó beszédének a szerkezetét).

A váltás egyfajta új oralitás világa felé úgy tûnik, nem (csak) abban áll, hogy az információk kialakult feldolgozási módját kísérõ csend, a könyvtár és a múzeum csendje a hangos dokumentumok zajává válik körülöttünk. Az igazi újdonság az élõ beszédhang megjelenése a hagyományos szerkezetû, persze technikai részleteikben egyre praktikusabban kezelhetõ szöveges, képi és hangzó dokumentumokhoz kötõdve, amelynek egyik jele a mobil telefon és a világháló összekapcsolódása. Az ilyen 'vegyes' kommunikáció keretei között lehetõvé válik a telefon által közvetített és a személyes, akár egyidejû beszélgetés(ek) összekapcsolása a szintén egyidejûleg letöltött szöveges, képi és hangzó dokumentumok 'feldolgozásával'. Ezeket a dokumentumokat mintegy 'körbe-beszélik' a felhasználók, így azok elemeikre bomlanak és ezek az elemek (részben) feloldódnak az új, sok tekintetben az archaikussal analóg orális kommunikáció új akusztikus terében. A dokumentumok itt szükségképpen elveszítik zártságukat: a mobil internetezés során inkább egy-egy adatra, a szöveg egy-egy mondatára, azaz valamely dokumentum kisebb-nagyobb elemére kíváncsi a felhasználó, egyre kevésbé érdekli az a nagyobb egység, ahonnan az õt érdeklõ információ-adag származik. A föltárt információt hajlamos megosztani, élõszóban egyidejûleg 'körbe-beszélni' személyes vagy telefonbeszélgetés formájában másokkal, már csak azért is, mert a fizikai mobilitás folytán több a lehetõség rá, hogy az információszerzés és annak megbeszélése idõben szinte egybeessen, és más okokból is éppen élõszavas kapcsolatban legyen másokkal. E dokumentum-szilánkok kevésbé képeznek körülöttünk zárt virtuális világot a mai internethasználathoz képest, hiszen az egyidõbeli beszélgetésekbõl nyert és a közben esetleg saját szemmel látott információinformációkhoz társulva, mintegy tereptárgyként épülnek be hagyományosan érzékelt információs környezetünkbe.

E nyomaiban már ma is látszó kommunikációs és információ-kezelési szerkezet kapcsán valószínûleg a következõ kérdéseket érdemes vizsgálni:

1. Mennyire más az új akusztikus tér szerkezete az archaikushoz képest? Hipotézisem szerint az új szerkezet meghagyja a reflexió lehetõségét, mert egészben, vagy legalábbis rekonstruálhatóan hagyja azokat a dokumentumokat, amelyeket hétköznapjaiban az új oralitásban feloldott információ-morzsákként fogyaszt.

2. Lehetõsége tehát van de lesz-e még funkciója az információhordozók zárt dokumentumként, mintegy zárt világként - tulajdonképpen könyvként - való kezelésének az új tudásszerkezetben? Hipotézisem szerint ez az archaikusnak tûnõ eljárás megmarad az információs elit, az 'új literátusok', a legtágabb értelemben vett tartalomszolgáltatók felsõ rétegének jellemzõ megközelítési módjának. (A hagyományos könyv analógiájával élve azt mondhatjuk, hogy ezentúlcsak az látja majd át az egész könyvet, aki írta). További kérdés, hogy ez a kétféle megközelítés okoz-e majd kommunikációs szakadékot, azaz, hogy milyen lesz az 'új literátusság' és az 'új oralitás' kultúráiban élõ rétegek közötti jellemzõ kommunikációs forma.

Más megközelítésben: Mennyiben teszi az új kommunikációs séma a társadalom többsége számára idegenszerûen archaikussá, ugyanakkor az elit számára hatalmat és hozzáértést sugárzóan elõkelõvé az olyan tevékenységek, mint (1) az elmélyült dokumentum-elemzés (többségében otthoni internet-'olvasás'); és (2) a személyes beszélgetés mindennapi alakalmazását? Lehet-e az új oralitás mobil-közösségének új 'népi kultúrája' autonóm a tartalomszolgáltatók más logikájú gondolkodásával szemben, akiknek a termékeire közben új kultúrája támaszkodik.

(Ismert adat, hogy mobiltelefonjuk már ma jóval többeknek van, mint internet-hozzáférésük, és ez utóbbiaknak egy jelentõs része is szinte csak rövid E-mail-ek, újabban SMS-ek küldésére használja a világhálót. Elképzelhetõ olyan forgatókönyv, amelyben a (felnõtt) emberek többségének lesz valamilyen szintû internet-hozzáférést biztosító mobil telefonja, de viszonylag kevesen szánnak rá idõt és pénzt, hogy otthon, normál méretû monitor elõtt elejétõl a végéig elolvassanak egy-egy szöveget, figyelmesebben megnézzenek egy-egy site-ot diákkoruk után is.)