Nyíri Kristóf (MTA Filozófiai Kutatóintézete):
 

1. Bevezetés
2. Wittgenstein-tól Goodman-ig
3. A képiség-vita
4. Konklúzió

1. Bevezetés
 

Elõadásomban azon elképzelés mellett hozok föl további érveket, amelyet már az ezévi kecskeméti konferencián is képviseltem,⁽¹⁾ ti. hogy az emberek elsõbben képekben gondolkoznak, s csak azután szavakban. Ez az elképzelés persze végigkíséri a Nyugat filozófiájának történetét, hol felerõsödve, mint a brit empirizmusban, hol szinte föld alá kényszerítve, mint a huszadik század elsõ felében - ám világos megfogalmazást soha nem nyert. Nem is nyerhetett mindaddig, amíg a kifejtés, érvelés és magyarázat nyelve a merõ szónyelv maradt. Napjainkban, a képi kommunikáció technológiáinak fejlõdésével, a helyzet változik. A változás hatása immár megjelent a kognitív pszichológia berkeiben, s arra számítok, hogy elõbb-utóbb a filozófiai gondolkodásban is érezhetõ lesz.

Három témát fogok érinteni: Wittgenstein képfelfogását; Nelson Goodman-nek a képi hasonlóság eszméjével szemben felhozott érveit; s az ún. imagery debate tudományfilozófiai alapjait. Befejezésül egy pillanatra még visszatérek a Wittgenstein- problémához. Elõadásom, tekintettel az idõbeli korlátokra, igencsak vázlatos lesz; a témakört részletesebben taglaltam az augusztusi kirchbergi Wittgenstein-szimpozium alkalmával.⁽²⁾

Klasszikus utalással kezdem. 1919-ben, "On Propositions" c. tanulmányában írta Russell: "Az elvont idõtöltések szokása a tanult embereket az átlagosakhoz képest sokkal kevésbé teszi alkalmassá a vizualizálásra, s kizárólagosabban készteti õket arra, hogy 'gondolkodásukban' szavakkal foglalatoskodjanak."⁽³⁾ Russell nézetét visszhangozza H.H. Price 1953-ban, Thinking and Experience c. könyvében. Mint Price írja: "Balszerencsénkre a történelem leginkább szavak-gyötörte civilizációjában élünk, ahol ezrek és tízezrek teljes munkás életüket azzal töltik, hogy szavakkal bánjanak. Egész felsõoktatásunk arra irányul, hogy bátorítson a verbális gondolkodásra és lebeszéljen a képies gondolkodásról. Reménykedjünk abban, hogy utódaink bölcsebbek lesznek és mindkettõt bátorítják."⁽⁴⁾

Mondanivalóm iránt szimpátiát keltendõ, hadd bátorítsam itt magam is a képies gondolkodást. Arthur Koestler olvasói jól ismerik a következõ feladványt:⁽⁵⁾

Egy reggel, pontosan napkeltekor egy buddhista szerzetes elindul, hogy megmásszon egy magas hegyet. Keskeny, egy-két lábnyi szélességû ösvény vezet csigavonalban a csúcson álló, tündöklõ templom felé. - A szerzetes változó sebességgel baktat; gyakran megáll, hogy pihenjen vagy a magával hozott szárított gyümölcsökbõl falatozzon. Röviddel napnyugta elõtt éri el a templomot. Néhány napos böjtölés után ismét útnak ered. Napkeltekor indul el és ugynazon az ösvényen bandukol lefelé, ismét változó sebességgel és többször megpihenve az út során. Átlagsebessége most természetesen nagyobb, mint amikor felfelé haladt. - Bizonyítsuk be, hogy van az úton egy olyan pont, amelyet a szerzetes felfelé és lefelé menet is a nap ugyanazon idõpontjában érintett.

Próbálkoztam ezzel is, azzal is, aztán torkig lettem az egésszel, de a fejembõl csak nem akart kimenni a kép, amint a szerzetes sáfrányszínû leplében felfelé lépked a hegyen. Aztán egyszerre csak jött egy pillanat, amikor erre a képre - sokkal halványabban - rárajzolódott egy másik látvány; egy lefelé sétáló figura. És ekkor hirtelen rájöttem, hogy a két alak - tekintet nélkül arra, hogy milyen gyorsan mennek és hányszor állnak meg pihenni - valamikor bizonyosan találkoik. Aztán ki is okoskodtam, amit már tudtam: teljesen mindegy, hogy a szerzetes két vagy három nap után tér haza a hegytetõrõl, úgyhogy teljes joggal küldhettem õt haza ugyanazon a napon; kettõzhettem meg, ha lehet így mondani.⁽⁶⁾

2. Wittgenstein-tól Goodman-ig
 

Wittgenstein képfilozófiája a szokásos nézet értelmében két ellentétes álláspontot foglal magába. A Tractatus eszerint a jelentés képelmélete mellett érvel, melyet Wittgenstein így summáz: "A kijelentés a valóság képe. ... Hogy megértsük a kijelentés lényegét, gondoljunk a hieroglifa-írásra, amelyik leképezi az általa leírt tényeket. És ebbõl alakult ki - anélkül, hogy a leképezés lényege veszendõbe menne - a betûírás. - Ezt abból látjuk, hogy a kijelentésjel értelmét felfogjuk anélkül, hogy azt nekünk elõzõleg megmagyarázták volna."⁽⁷⁾ A késõi Wittgenstein, a szokásos nézet értelmében, a képek használat-elméletét vallotta, mely szerint képek, önmagukban, nem hordoznak jelentést; arra azáltal tesznek szert, hogy meghatározott módon használtatnak és meghatározott kontextusokban kerülnek alkalmazásra. Ama használatok a nyelvbe ágyazottak, ama kontextusok a nyelv által determináltak; a képek a szavakhoz képest alárendelt szerepet játszanak, s még a mentális képek sem valamiféle hasonlatosságok által bírnak jelentéssel.⁽⁸⁾ A képekkel mint természetes jelekkel szembeni késõ-wittgensteini érvelés locus classicusa a Filozófiai Vizsgálódások 139. paragrafusa. Idézem, Neumer Katalin fordításában, a döntõ sorokat:

Mi az tulajdonképpen, ami elõttünk lebeg, amikor egy szót megértünk? - Nem olyasvalami, mint egy kép? Nem lehet egy kép? - Nos, tételezd fel, hogy amikor meghallod a "kocka" szót, egy kép jelenik meg elõtted. Mondjuk egy kocka rajza. Mennyiben mondhatjuk, hogy ez a kép a "kocka" szó valamely használatához illik vagy nem illik? - Talán azt mondod: "egyszerû;- ha ez a kép lebeg a szemem elõtt, közben pedig például egy háromszögû prizmára mutatok, és azt mondom, ez egy kocka, akkor a használat nem illik a képhez." - De tényleg nem illik? Szándékosan úgy választottam a példát, hogy egészen könnyû legyen olyan projekciós módszert elképzelni, amelyet követve a kép mégiscsak ráillik. - A kocka képe mindenképpen sugallt egy bizonyos használatot, de tudtam másképp is használni.

Látok egy képet: öregembert ábrázol, aki botra támaszkodva meredek úton megy felfelé. - Hogyan? Nem lehetne-e akkor is ilyen a kép, ha az illetõ ebben a helyzetben az utcán lefelé csúszna? Egy marslakó talán így írná le a képet. Nem szükséges, hogy megmagyarázzam, mi miért nem így írjuk le.

Goodman-re nyomban rátérek, de hadd jelezzem elõbb, hogy sem a korai, sem a késõi Wittgenstein leképezésrõl alkotott nézetei nem olyan egyértelmûek, mint azt a szokásos felfogás tartja. Emlékezzünk az abbildende Beziehung, "leképezési viszony" Tractatus-beli fogalmára, amely "a kép elemeinek és az objektumoknak egymáshoz rendelése"⁽¹¹⁾. A "leképezési viszony" szerepe pontosan ugyanaz, mint a "projekciós módszer" késõbbi fogalmáé; a konvenció eszméje a Tractatus-ban is jelen van. S ugyanígy nem hiányzik a hasonlóság eszméje a Vizsgálódásokból. "Tudni, hogy valaki hogy néz ki, annyi, mint képesnek lenni elképzelni - de szintúgy: képesnek lenni utánozni. El kell ahhoz képzelnünk, hogy utánozzuk? És utánozni nem éppannyi, mint elképzelni?"⁽¹²⁾ Itt nem annyira Wittgenstein ama lankadatlan törekvése érdemel figyelmet, hogy a mentális képeket pusztán másodlagos szerepre kárhoztassa, hanem az, hogy valamilyen szerepet mégiscsak juttat nekik - az imént idézett passzus mindössze két sorral követi a "Nem gondolunk arra, hogy az ember a szavakkal számol, operál, idõvel erre vagy arra a képre fordítja le õket" - , s méginkább az, hogy éppenséggel megengedi a kép és a leképezett közötti hasonlóságot.⁽¹³⁾ A Philosophische Grammatikban kimondott szentenciának - "Bármi bárminek képe lehet" - a Filozófiai vizsgálódásokban csupán korlátozott érvényessége van. Ez kiváltképpen áll a Filozófiai vizsgálódások úgynevezett II. részére. Wittgenstein-nak a valamit valaminek látni problematikára vonatkozó elemzése értelmetlen volna a képek mint természetes jelek elõfeltételezése nélkül. Idézzük fel, hogyan vezeti be az úgymond "képarc"-ot a II. rész xi. szakasza elején. "Bizonyos tekintetben úgy viszonyulok hozzá", írja, "mint egy emberi archoz. Tanulmányozhatom a kifejezését, reagálhatok rá úgy, mint egy emberi arc kifejezésére. Egy gyermek beszélhet a képemberhez vagy képállathoz, bánhat vele úgy, ahogy a babákkal bánik." Igaz ugyan, hogy - mint Wittgenstein néhány oldallal késõbb mondja - "a szokásnak és a nevelésnek" is szerepe van abban, hogy hogyan látunk egy-egy képet; ám ez a szerep adott esetben igen csekély is lehet.

A késõi Wittgenstein ama módszere, hogy filozófiai kérdéseket diagramok segítségével világítson meg - kéziratos hagyatéka mintegy 1300 ilyen diagramot vagy ábrát tartalmaz - szükségképpen értelmetlennek minõsülne, ha a filozófus valóban ahhoz az állásponthoz tartotta volna magát, miszerint képeknek csak szónyelvi interpretációjukkal együtt lehet egyértelmû jelentésük. Ez Andreas Roser álláspontja "Gibt es autonome Bilder? Bemerkungen zum grafischen Werk Otto Neuraths und Ludwig Wittgensteins" címû jelentõs, a kilencvenes évek derekán írott tanulmányában.⁽¹⁴⁾ Roser fõ érve, nagyon röviden: ha a kép és alkalmazása között nem tennénk különbséget, akkor nem beszélhetnénk egyazon kép különbözõ alkalmazásairól. Nyilvánvaló, hogy valamely vizuális objektum csakis specifikus intézményi környezetet elõfeltételezve tekinthetõ képnek, továbbá - hadd tegyem hozzá - specifikus neurofiziológiai természetünktõl függ, hogy valamit egyáltalán alakkal vagy színnel bírónak látunk-e. Ám ama természetet és környezetet adotnak véve immár nincs okunk kétségbevonni a képi autonómia lehetõségét.

Amint az eddigiekben megmutatni próbáltam, a képi reprezentáció azon felfogása, amelyet szokásosan a késõi Wittgenstein-nak tulajdonítanak, csak egyike a Filozófiai vizsgálódásokban ténylegesen jelen lévõ megközelítéseknek. Talán ez magyarázza, hogy Nelson Goodman, akinek gondolatmenete a Languages of Art-ban határozottan a Filozófiai vizsgálódások 139. szakaszára emlékeztetõen kezdõdik, Wittgensteint egyáltalán nem említi. Viszont említ egy másik osztrákot, aki kétségtelenül hatott rá: tudniillik Ernst Gombrich-ot. Gombrich a Mûvészet és illúzióban meggyõzõen érvelt a képi reprezentáció merõben konvencionális természete mellett. A Mûvészet és illúzió egyik jegyzete utal a Filozófiai vizsgálódások kacsa-nyúl képére, ám nem látok okot azt feltételezni, hogy Gombrich-ot Wittgenstein lényegen befolyásolta volna. Akárhogyan is, Gombrich és Goodman útjai csakhamar elváltak. Goodman már a Languages of Art-ban felpanaszolja, hogy Gombrich nem elegendõen radikális - Goodman állítja, amit Gombrich tagad, hogy tudniillik még a perspektíva is puszta konvenció, miközben Gombrich szerint, aki az utóbbi években a képiség egyfajta naturalistább felfogása felé mozdult el,⁽¹⁵⁾ Goodman 1981-re már "szélsõséges relativistává" lett.⁽¹⁶⁾

Goodman mindenekelõtt a filozófiai analízis virtuóza; ám gondolatmenetébe beleszõ a pszichológia, etnológia és persze a mûvészettörténet eredményeire történõ utalásokat is. Ezek az utalások azonban felszínesek, látszólagosak, üresek; Goodman sem a szemantikai kapcsolatok intézményi beágyazottságának, sem a vizuális percepció pszichológiai alapjainak nem juttat valóságos elméleti szerepet. Innen az ellenállhatatlan logikai erõ és ugyanakkor a teljes hihetetlenség ama különös vegyüléke, amely érvelését jellemzi, s amely kommentátorait 1968, a Languages of Art publikálása óta folyamatos elképedésben tartja. Goodman a Languages of Art legkezdetén imígyen summázza tézisét: "Ahhoz, hogy valamely tárgyat reprezentáljon, a képnek az elõbbi szimbólumának kell lennie, képviselnie kell, jelölnie kell; s a hasonlóság semmilyen foka nem elegendõ ahhoz, hogy a jelölési viszonyt megalapozza. De a jelöléshez a hasonlóság nem is szükséges; szinte bármi képviselhet bármi mást. A kép, amely reprezentálja a tárgyat - amiként a passzus, amely leírja - , jelöli azt, s közelebbrõl denotálja. A reprezentáció lényegében nem más, mint denotáció, a denotáció pedig független a hasonlóságtól."⁽¹⁷⁾ Goodman érveinek természetébõl következik, hogy azok rendszerint csak udvarias visszautasítást,⁽¹⁸⁾ nem pedig részletes cáfolatot váltanak ki. Nem akarom állítani, hogy ilyen cáfolatok - tüzetesebb kritikai elemzések - nem születtek.⁽¹⁹⁾ Ám úgy tûnik, hogy ezek nem váltak megfelelõen ismertté. A Languages of Art öröksége változatlanul hat, éspedig zavaróan, többek között egy olyan diszciplinára, amelynek ma tetemes gyakorlati jelentõsége van. A kognitív tudományra célzok, s különösen a képiség-vitára a kognitív tudományon belül.
 

3. A képiség-vita
 

Ezzel a vitával kapcsolatban két témát szeretnék érinteni. Az elsõ: milyen fajtájú entitások a mentális képek? A második: hogyan képviselhetnek mentális képek fogalmakat? Vajon a képek meghatározottsága nem teszi-e lehetetlenné, hogy általános jelentéseket hordozzanak?

Az elsõ témát egy Sellars-utalással vezetem be. "Empiricism and the Philosophy of Mind" címû, elõször 1956-ban megjelent klasszikus tanulmányában⁽²⁰⁾ az elme önmegfigyelésének tárgyait, a mentális tartalmakat - a belsõ beszédet, valamint különbözõ észleleti benyomásainkat - teoretikus konstrukcióknak, teoretikus entitásoknak fogja fel. Sellars szóhasználata a carnapi hagyományból ered, ám míg Carnapnál a teoretikus nyelv terminusai - az absztrakt terminusok⁽²¹⁾ - mintegy a szabad elméletalkotás elvont kiindulópontjai, addig Sellars-nál olyan modellek elemei, amelyeket a mindennapi tapasztalat tárgyainak és viszonyainak mintájára konstruálunk. A teoretikus entitások Sellars-nál a mindennapi világ entitásainak analogonjai, aholis az elméletalkotás az analógia határait is kijelöli. A mindennapi tapasztalat tárgyai közvetlenül megfigyelhetõek, az elméleti konstrukciók viszont elvont entitások, amelyek posztulált tulajdonságai a megfigyelés számára csak implikált következményeikben ellenõrizhetõk.És Sellars hangsúlyozza, hogy a mentális tartalmaknak mint teoretikus entitásoknak az introspektív megfigyelés számára hozzáférhetõ implikációi is lehetnek.

A képiség-vita jelen szakaszának egyik korai dokumentuma Paivio Imagery and Verbal Processes címû, 1971-ben megjelent könyve.⁽²²⁾ A könyv tökéletesen tiszta metodológiai álláspontot képvisel. Paivio szerint a "mentális képek", csakúgy mint a "mentális szavak", a "posztulált folyamatok" rendjébe tartoznak, vagyis valamennyien "teoretikus konstrukciók", kizárólag a következtetések láncolatában mûködõ fogalmak ( "inferential concepts"), amelyeknek csak annyiban lehet "funkcionális jelentõségük", amennyiben "megkülönböztethetõk más elméleti fogalmaktól", s amennyiben "ezek a megkülönböztetett elméleti tulajdonságok hozzáférhetõk a tapasztalati ellenõrzés számára". Paivio kérdése az, hogy "vajon szükséges-e, vagy legalább hasznos-e, mindkét fajta szimbolikus folyamatot posztulálni - a nem-verbálisat csakúgy, mint a verbálisat - ahhoz, hogy magyarázatot tudjunk adni a változatos helyzetekben megfigyelt hatásokra". A maga metodológiáját Paivio megkülönbözteti "a képiség klasszikus megközelítésétõl" amelyben "a kép terminussal tudatosan-tapasztalt mentális folyamatokat jelöltek".⁽²³⁾

Ez a megkülönböztetés az imagery debate késõbbi vitáiban ismét elmosódottá lett. Így pl. Stephen Kosslyn-nál is, aki sok éven át a képiség-tézis fõ képviselõje volt a vitában. Úgy tûnik számomra, hogy a panasz, melynek Zenon Pylyshyn - a vita propozicionalista oldalának vezéralakja - újra meg újra hangot adott, hogy tudniillik a képiesek megközelítésmódja híján van a a koherens metodológiai megalapozottságnak, a legutóbbi idõkig igencsak jogos volt. Ez a benyomásunk nem változik, ha mondjuk az ismert neurofiziológus Damasio jelentõs könyvét, a Descartes tévedését olvasgatjuk, amely ugyanabban az évben, 1994-ben jelent meg, mint Kosslyn Image and Brain-je.⁽²⁴⁾ Kosslyn-hoz hasonlóan Damasio is nagy jelentõséget tulajdonít az agy ún. retinotopikális szervezõdésének - vagyis annak, hogy az együtt funkcionáló idegsejtek topológiájukban olykor szinte leképeznek vizuális entitásokat - ugyanakkor azonban Frederic Bartlett mûvének örököse, aki 1932-ben kiadott klasszikusában, a Remembering-ben hangsúlyozta, hogy a mentális képek alapvetõ szerepet játszanak a tudatosságban, sõt, hogy a tudatosság éppenséggel semmi más, mint - ahogyan a szerzõ fogalmazott - , az organizmus "odafordulása" sajátosan szervezett önnön lelki képeihez, úgymond "sémáihoz". Mármost kérgi mintázatok és neurofiziológiai folyamatok egyfelõl és tudatos képzetek másfelõl igencsak eltérõ fajtájú entitások. A metodológiailag elkerülhetetlen lépés, nyilván, a mentális képeknek teoretikus konstrukciókként történõ posztulálása a sellarsi - és Paivio által is eszménynek tekintett - értelemben, majd mind az introspektív, mind a külsõ megfigyelési adatoknak ama konstrukciók tapasztalati korrelátumaként történõ felfogása. A legutóbbi idõkig ezt az elkerülhetetlen lépést valójában nem lehetett megtenni, mivel egyszerûen nem létezett az a közeg, amelyben mentális képek mint teoretikus konstrukciók reprezentálhatók lettek volna. Éppen azok a dimenziók nem írhatók le a szónyelvben, amelyek a képeket a szavaktól megkülönböztetik. Az ikonikus forradalom, amelyet tíz vagy tizenöt évvel ezelõtt még alig létezõ software-ek grafikus képességei tettek lehetõvé, ma a verbális és vizuális elemeket ötvözõ nyelv eszközeit kínálja. A változások több - egymásra épülõ - rétegét kell itt tekintetbe vennünk. Az írott nyelv csökkenõ dominanciáját tapasztaljuk, s egy új vizualitás kialalulását - ez a folyamat az 1980-as években már javában tartott. Cognitive Psychology c. úttörõ munkájában, mely 1967-ben jelent meg, Ulric Neisser megjegyezte, hogy mivel az eidetikus - szinte-érzéki elevenségû, részletekben gazdag - képalkotás nem szokatlan a kisgyermekek esetében, de igen ritka a felnõttek (ti. az amerikai felnõttek) között, ama képességnek valahogy csökkennie kell a korral. "Bizonyos az írni-olvasni tudással kapcsolatos vizuális tényezõk játszhatnak itt szerepet", jegyezte meg Neisser.⁽²⁵⁾ Emlékezzünk a Russell és Price által tett rokon utalásokra. Feltételezhetjük, hogy a mentális képalkotás képessége ma ismét növekedõben van - ezt mondanám a változások elsõ rétegének. Másodszor, az emberek kezdik magukat otthonosan érezni képek körében, a képekkel való tevés-vevés olyan gazdag tapasztalatára tesznek szert, amely példátlan az írott történelemben. S harmadszor, ismétlem, korunk számítógépes alkalmazásai is változást gerjesztenek: a könnyû képalkotás lehetõségét, a képi kommunikáció egyre mindennaposabbá válását.

A képiség-vita Lawrence Barsalou újabb munkáival tette meg az elsõ lépést ama metodológiailag tiszta tényleges elméletalkotás felé, amelyre az ikonikus forradalom teremt lehetõséget. Barsalou érdemeit nem csökkenti, ha egyfelõl jelezzük, hogy ez az elsõ lépés még eléggé kezdetleges; és másfelõl rámutatunk két jelentõs elõfutárra. Az egyik az oxfordi logikaprofesszor Price, akinek Thinking and Experience-je a Wittgenstein-divat elsõ tombolásának idején jelent meg, s megítélésem szerint soha nem részesült méltó recepcióban. Itt - a rendelkezésemre álló terjedelem hiányával immár végzetesen küszködve - egyetlen felismerésére utalhatok csak: arra, hogy képek együttese vagy idõbeli sorozata egyértelmû jelentést hordozhat ott, ahol az egyes kép sokértelmû.⁽²⁶⁾ A másik az a Ronald W. Langacker, aki már 1986-as esszéjében, az "An Introduction to Cognitive Grammar"-ban⁽²⁷⁾ elõlegezte az ikonikus ábrázolás módszerét. Langacker persze a nyelvi jelentésre összpontosított, nem pedig a mentális képek problémájára. "Perceptual Symbol Systems" c. tanulmányában, mely tavaly jelent meg a Behavioral and Brain Sciences-ben, Barsalou ama álláspont mellett érvel, miszerint a megismerés mélyen és merõben perceptuális. Ám, mint Barsalou aláhúzza: "A perceptuális szimbólumok nem olyanok, mint a fizikai képek; nem is mentális képzetek vagy bármiféle tudatos szubjektív tapasztalatok[,] ... [h]anem idegi állapotok felvételei-rögzítései." A perceptuális szimbólumok összekapcsolódnak és rendszert képeznek. Barsalou ikonikus konvenciókat vezet be a perceptuális szimbólumok és
kombinációik jelölésére, de itt is hangsúlyozza, hogy diagramjai "nem tekintendõk képek vagy tudatos képzetek tényleges reprezentációinak".

Lawrence Barsalou
illusztrálja a perceptuális
szimbólumrendszerek
produktivitását:
 

BALLON, REPÜLÕ, FELHÕ,
HEGY, SÁRKÁNY
 

FELETTE/ALATTA,
BALRA-TÕLE
 
 

"Példa arra, hogy az (A) tárgy-kategó-
riák és (B) térbeli relációk perceptuális
szimbólumai hogyan létesítenek pro-
duktivitást (C) kombinatorikus és
(D) rekurzív földolgozás által."
 
 
 
 
 

"Ezek a teoretikus illusztrációk azon neuronok konfigurációi helyett állnak, amelyek a rajzokban közvetített fizikai információ reprezentálása során aktivizálódnak". A perceptuális szimbólumok nemcsak tárgyak osztályait képviselik vagy jelölik; az ilyen szimbólumok rendszere arra is alkalmas, hogy propozíciókat fejezzen ki. Barsalou pl. diagramot ad közre, amely kifejezi, hogy valamely érzékelt individuum meghatározott osztályba tartozik, vagy hogy igaz az, miszerint némely érzékelt individuumok bizonyos relációban állnak egymással - újra meg újra hangsúlyozva, hogy "az ilyen rajzok teoretikus jelölésmódok, amelyeket nem tekinthetünk tényleges képeknek".

Barsalou: (A) Az "igaz"
egyfajta jelentésének ér-
telmezése perceptuális
szimbólumok segítségével.
(B) A "hamis" egyfajta
jelentésének értelmezése
perceptuális szimbólumok
segítségével. (C) A negáció
egyfajta jelentésének értel-
mezése perceptuális szim-
bólumok segítségével.
 
 
 
 
 
 

A háttérben feltûnik Goodman.Barsalou Goodman-re utal, midõn ezt írja: "az, hogy valamely szimbólum tartalma kisebb vagy nagyobb fokban hasonlít jelöltjére,sem nem elégséges, sem nem szükséges a jelölés megalapozásához". Ugyanakkor Barsalou csak igényli a valóságos képiség eszméjét.Ahogy fogalmaz: "a perceptuális szimbólum formájának variációi szemantikai implikációkkal bírhatnak".

Barsalou példája arra,
hogy szavak transzfor-
mációja nem vezet ha-
sonló transzformáció-
hoz a jelöletek síkján,
perceptuális szimbólu-
mok transzformációja
viszont igen.
 
 

A végén láthatólag feladja. "Ama feltételek", írja, "amelyek közepette az analogikus jelölés érvényes, még megállapításra várnak." Mármost a hasonlóság mozzanatának teljes kiküszöbölése azzal a szerencsétlen következménnyel jár, hogy Barsalou-nak számûznie kell a képiséget a tudatból. Úgy tûnik, hogy a goodmani örökséggel terhelten a Barsalou által bevezetett teoretikus entitások nem egészen képesek szerepük ellátására.
 

4. Konklúzió
 

Hadd foglaljam össze mondanivalómat. Elõadásomban azt igyekeztem volna megmutatni, hogy - mindenekelõtt a számítógép-software fejlõdésének köszönhetõen - a képek nyelve ma mind jobban alkalmassá válik az elvont-gondolati kommunikációra. Ennek közvetlen következményeképpen egyre inkább lehetõségünk van olyan teoretikus entitások bevezetésére, tudniillik képi megjelenítésére, amelyek segíthetnek megmagyarázni, hogy a mentális képek szubjektív tapasztalata hogyan függ össze bizonyos neurofiziológiai tényekkel. Az agy éppoly kevéssé dolgozik képekkel, mint kijelentésekkel. Funkcionálisan összekapcsolt neuronok csoportjaival dolgozik. Ám hogyan tudjuk ama funkcionális kapcsolatok sajátosságait a legalkalmasabban megragadni? Képek széleskörû használata - az elvont szimbólumok formális láncolatairól szóló puszta beszédhez képest - magyarázatainkat természetesebbé és gyümölcsözõbbé teszi. A legutóbbi idõkig ez az út a filozófiai kommunikáció terén egyszerûen járhatatlan volt. Mára viszont már az is lehetségessé vált, hogy a tudatfilozófia történetének új értelmezését adjuk, s megértsük, hogy ama mindennapi tapasztalat, miszerint gondolkodásunk igazából a képek közegében zajlik, miért nem nyert soha valamiféle megfelelõ elméleti megfogalmazást.

Így sûrûsödik egy egész felhõnyi filozófia a kommunikációs technológia egyetlen cseppjévé. Wittgensteint imígyen parafrazálni annyit jelent, mint bírálni õt. Elõadásomban azonban mindvégig arra törekedtem, hogy érveimmel a késõi Wittgenstein bizonyos alapeszméit - eszméket, melyeket változatlanul érvényesnek tartok - ne sértsem. Olyan eszmékre gondolok, mint: a jelentés és intenció mindig kontextusfüggõek; a gondolkodás olyan aktivitás, amelyben nemcsak agyunk, és nemcsak testünk, hanem az emberi szervezethez képest külsõ tényezõk, struktúrák és intézmények is szerepet játszanak. Ezeket az eszméket, úgy érzem, csodálatosan foglalja Wittgenstein szentenciája: "Isten, ha lelkünkbe pillantott volna, ott nem láthatta volna, hogy kirõl beszélünk."⁽²⁸⁾

1. "A 21. század filozófiája felé", a Nyíri Kristóf által szerkesztett Filozófia az ezredfordulón c. kötetben, Budapest: Áron Kiadó, 2000, digitális dokumentumként ld. <http://www.phil-inst.hu/projects/kecske.met/nyiri_21.htm>.

2. Ld <http://www.uniworld.hu/nyiri/krb2000/tlk.htm>.

3. Bertrand Russell, "On Propositions: What They Are and How They Mean" (1919). Aristotelian Society Supplementary Volume, 2, 1-43.o. Itt a J.G. Slater által szerkesztett The Collected Papers of Bertrand Russell 8. kötetébõl idézek: The Philosophy of Logical Atomism and Other Essays, 1914-19. London: George Allen & Unwin, 1986, 284.sk.o. A teljes bekezdés: "If you try to persuade an ordinary uneducated person that she cannot call up a visual picture of a friend sitting in a chair, but can only use words describing what such an occurrence would be like, she will conclude that you are mad. (This statement is based upon experiment.) I see no reason whatever to reject the conclusion originally suggested by Galton's investigations, namely, that the habit of abstract pursuits makes learned men much inferior to the average in the power of visualizing, and much more exclusively occupied with words in their 'thinking"'. When Professor Watson says: 'I should throw out imagery altogether and attempt to show that practically all natural thought goes on in terms of sensori-motor processes in the larynx (but not in terms of imageless thought)' (Psychological Review, 1913, p. l74n.), he is, it seems to me, mistaking a personal peculiarity for a universal human characteristic." A tanulmány egy késõbbi helyén Russell így ír: "The 'meaning' of images is the simplest kind of meaning, because images resemble what they mean, whereas words, as a rule, do not", 292.o. - 1959-ben Wisdom of the West címmel képekkel és diagramokkal gazdagon illusztrált könyv jelent meg Russell neve alatt, melyet azonban valójában nem õ írt. Ahogyan Autobiography-jában fogalmaz, a könyvet a "szerkesztõ" Paul Foulkes a History of Western Philosophy alapján állította össze, "de kivasalta és megszelidítette". Russell hozzáteszi, hogy az illusztrációk viszont neki is tetszettek. (The Autobiography of Bertrand Russell, London: George Allen and Unwin, 2. köt., 1968, 223.sk.o. - A könyv valódi történetére nézve ld. Carl Spadoni,"Who Wrote Bertrand Russell's Wisdom of the West?", Papers of the Bibliographical Society of America, 80:3 [1986].)

4. "We have the misfortune to live in the most word-ridden civilization in history, where thousands and tens of thousands spend their entire working lives in nothing but the manipulation of words. The whole of our higher education is directed to the encouragement of verbal thinking and the discouragement of image thinking. Let us hope that our successors will be wiser, and will encourage both." (London: Hutchinson's Universal Library, 252.o.) Néhány oldallal lejjebb Price sokatmondó megjegyzést tesz: "vannak emberek, akik szinte képtelenek rajzolni" (258.o.).

5. Ld. Arthur Koestler, A teremtés, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1998, 232.o. Makovecz Benjamin fordítása. (Eredetileg: The Act of Creation, London: Hutchinson, 1964.) Koestler a Scientific American 1961. júniusi számát jelöli meg forrásaként, de megjegyzi, hogy a feladvány a pszichológus Carl Duncker-tõl ered.

6. Uo., 233.o..

7. Ludwig Wittgenstein, Logikai-filozófiai értekezés. Márkus György fordítása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1989. 4.01, 4.016, 4.02.

8. Vö. pl. PI §389.

9. Jerry A. Fodor, "Imagistic Representation", a Ned Block által szerkesztett Imagery c. kötetben, Cambridge, Mass.: The MIT Press, 1981, 68.o. Ez a szöveg Fodor The Language of Thought-jából (1975) lett átvéve. - Az idézett passzus újra felbukkan, immár egészen eltorzítva, Zenon W. Pylyshyn Computation and Cognition: Towards a Foundation for Cognitive Science c. munkájában: "Amint Wittgenstein rámutat, a hegyen felfelé gyalogló ember mentális képe, képzete [image] pontosan úgy nézhet ki, mint a hegyen hátrafelé legyalogló ember képzete..." (Cambridge, Mass.: The MIT Press, 1984, 41.o.).

10. Søren Kjørup, "George Inness és a 'Hastingsi csata', avagy hogyan tegyük képpel", a Horányi Özséb által szerkesztett
A sokarcú kép: Válogatott tanulmányok c. kötetben (Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1982). Eredetileg: "George Inness and the Battle at Hastings, or Doing Things With Pictures", The Monist, 58. köt., 2. sz. (1974. április).

11. Logikai-filozófiai értekezés, 2.1514.

12. Filozófiai vizsgálódások, §450.

13. Hangsúlyozva, továbbá, instrumentalitásukat. Vö. Filozófiai vizsgálódások §291.

14. Grazer Philosophische Studien 1996/97. Tanulmányának egy korábbi változatát Roser a Wittgenstein y el Circulo de Viena c. konferencián adta elõ, melyet az Universidad de Castilla-La Mancha a Forschungsstelle und Dokumentationszentrum für Österreichische Philosophie közremûködésével rendezett Toledoban, 1995. november 3. és 5. között.

15. Ld. W.J.T. Mitchell, Iconology: Image, Text, Ideology, Chicago: The University of Chicago Press, 1986, 38.o. és a könyv sok más helyén. - A perspektíva tágabb filozófiai problematikáját kitûnõen tárgyalja Kurt Röttgers, "Perspektive - Raumdarstellungen in Literatur und bildender Kunst", a Kurt Röttgers és Monika Schmitz-Emans által szerkesztett Perspektive in Literatur und bildender Kunst c. kötetben, Essen: Verlag DIE BLAUE EULE, 1999.

16. Ld. Gombrich, "Image and Code: Scope and Limits of Conventionalism in Pictorial Representation", a Wendy Steiner által szerkesztett Image and Code c. kötetben, Ann Arbor: University of Michigan Studies in the Humanities, 2. sz., 1981.

17. "The plain fact is that a picture, to represent an object, must be a symbol for it, stand for it, refer to it; and that no degree of resemblance is sufficient to establish the requisite relationship of reference. Nor is resemblance necessary for reference; almost anything may stand for almost anything else. A picture that represents - like a passage that describes - an object refers to and, more particularly, denotes it. Denotation is the core of representation and is independent of resemblance." (Languages of Art, Indianapolis: Bobbs-Merrill, 1968, 5.o.)

18. "In the case of classical pictorial representation", írta Searle 1974-ben, "objects are represented under their visual aspects, and a crucial element in their representation is a visual resemblance between the representation and the thing represented... I do not wish to imply", tette hozzá, "that such notions as resemblance and aspect are unproblematical". Ám a képi megjelenítés, zárta le ezt a gondolatot Searle, "at least within the conventions of classical pictorial representation, relies on resemblance between the picture and the object depicted". (John R. Searle, "Las Meninas and the Paradoxes of Pictorial Representation", a W.J.T. Mitchell által szerkesztett The Language of Images c. kötetben, Chicago: University of Chicago Press, 1974, 251.o.) - Vagy ahogyan Danto fogalmazott néhány évvel késõbb: "a significant degree of match between pictures of x and x must exist, irrespective of the cultural determinants of picture-making. It is this matching which ... gives Professor Goodman's account of pictorial representation its implausibility, as he makes no room for it. Goodman supposes pictorial representation to be more or less exhausted through denotation. But denotation is the most external of semantic concepts, as anything can be used to denotate anything, and if all there were to picturing were denoting, pictures would be as names, and names ... demand associative learning. ... we at least want [a picture] to denote what it does denote because of the kind of picture it is, and this then brings in matching properties. Were it not for these the meaning of every picture would have to be explained to us..." (Arthur C. Danto, "Depiction and Description", Philosophy and Phenomenological Research, XLIII.köt., 1.sz. [1982. szept.], 17.o.)

19. Talán nem meglepõ, hogy az elsõ ilyen elemzés wittgensteini vidékekrõl származik. Richard Wollheim-nak a Languages of Art-ról írt recenziójára gondolok, mely a Journal of Philosophy-ban jelent meg 1970-ben. A recenzió azokra az érvekre épít, amelyeket Wollheim korábban Art and Its Objects c. könyvében (New York: Harper & Row, 1968) fogalmazott meg, s mely érvek viszont nagyban támaszkodnak a Filozófiai vizsgálódások I. és II. részére, Gombrich-ra, s bizonyos fokig Peirce-re. A könyvben Wollheim a "valamit valaminek látni" Wittgenstein-i fogalmát egyfajta új reprezentáció-fogalommá fejleszti, hangsúlyozva, hogy noha "a hasonlóság eszméje hírhedetten elliptikus, de legalábbis kontextus-függõ", mégis, "a reprezentáció nyelvezetén belül" éppenséggel nem nélkülözi az értelmet, ha valamit valamihez hasonlónak mondunk (jelzett kiad., 14-16.o.). A recenzióban a "valamit valaminek látni" fogalma a "valamit valamiben látni" wollheimi fogalmává alakul. Goodman konvenció-elmélete, érvel Wollheim, hamis; hiszen a mûvész szabadságát arra, miszerint bármely képpel bármely tárgyat reprezentálhassa, korlátozni fogja, hogy a nézõ mit képes a képben megpillantani. Wollheim-hez kapcsolódott pl. David Carrier, a Monist 1974. áprilisi, a Languages of Art-nak szentelt számában. Carrier így ír: "The convention theory is wrong, one wants to say, because it is not true that anything can be seen as representing anything else, even though anything can denote anything else". És Wollheim-hez nyúlt vissza, legutóbb, Jenefer Robinson, "Languages of Art at the Turn of the Century" c. cikkében (The Journal of Aesthetics and Art Criticism, vol.58, no.3, Summer 2000: SYMPOSIUM: The Legacy of Nelson Goodman). Wollheim felsejlik Craig Files meghatározó jelentõségû, "Goodman's Rejection of Resemblance" c. tanulmánya (British Journal of Aesthetics, 36.köt., 4.sz., 1996. okt.) mögött is. A "tartalom" kérdése, írta Files, "a reprezentáció kérdésén belüli probléma". Files fõ érvei egyébként Peirce-re alapoznak.

20. Minnesota Studies in the Philosophy of Science, I. köt.: The Foundations of Science and the Concepts of Psychology and Psychoanalysis, szerk. Herbert Feigl és Michael Scriven, Minneapolis: University of Minnesota Press, 1956, újranyomtatva Wilfrid Sellars Science, Perception and Reality c. kötetében, London: Routledge & Kegan Paul, 1963.

21. Vö. pl. Rudolf Carnap, "Az elmélet mint részlegesen interpretált formális rendszer" (1939), a Forrai Gábor és Szegedi Péter által szerkesztett Tudományfilozófia c. kötetben, Budapest: Áron Kiadó, 1999.

22. Allan Paivio, Imagery and Verbal Processes, New York: Holt, Rinehart and Winston, 1971.

23. Imagery and Verbal Processes, 6-11.o.

24. Antonio R. Damasio, Descartes tévedése: Érzelem, értelem és az emberi agy. Budapest: AduPrint, 1996. - Eredeti kiadás: Damasio, Descartes' Error: Emotion, Reason, and the Human Brain. New York: Grosset / Putnam, 1994.

25. New York: Appleton-Century-Crofts, 149.sk.o.

26. Jegyzetbe kell számûznöm annak említését, hogy Price alapvetõ gondolatmenetekben elemezte a mentális kép mint fogalmak hordozója kérdését. Price rámutat arra, hogy a mentális képek jellegzetesen illékonyak, elmosódottak, vázlatosak; ám éppen ezáltal általános jelentéseket is képviselhetnek.

27. Cognitive Science 10.

28. Filozófiai vizsgálódások, II. rész, xi. szakasz.