kisbolygók (aszteroidák) – A Naprendszert alkotó égitest-típusok egyike, átmenet a meteorok és a nagybolygók között. Elsőként a máig legnagyobbnak ismert, 1023 km átmérőjű Cerest fedezték fel 1801-ben. A Nap körül, a kis­bolygóövben, a Mars és a Jupiter pályája között keringenek, de néhányan elnyúltabb pályán más bolygók közelébe is eljutnak. Ezen utóbbiak közül kerülnek ki a Földet-súroló kisbolygók. Az ismert pályájú kisbolygók száma néhány ezer, de az 1 km-nél nagyobb testekből több mint egy millió keringhet a kisbolygóövben. Ma úgy magyarázzák keletkezésüket, hogy ezen a nap­tá­vol­ságon nem tudott nagybolygó összeállni, mert a nagytömegű Jupiter zavaró hatása miatt a testek ütközése túl nagy sebességgel történt. A Kuiper övbeli objektumokkal és a meteorokkal együtt ezek alkotják a Nap­rend­szer­ben a bolygók összeállása utáni maradék anyagot. A különböző típusú kisbolygók színképe a meteoritekéhoz nagyon hasonló, ezért a meteorok feltehetőleg a kisbolygók forgácsai. Vannak kisbolygó-családok; pályáik és spektrumuk alap­ján valószínüsíthető, hogy egyetlen test ütközéséből maradtak vissza. Az ál­lat­övi fény porrészecskéi is a kisbolygók közötti ütközések révén kelet­kez­nek. A Gaspra volt az első kisbolygó, amelyet űrszonda (Galileo) meg­lá­to­gatott. Az Eros volt az első, amely körül szonda keringett (NEAR), és amelyre le is szállt. Az Ida kisbolygónál bizonyították először a Galileo-szonda képei, hogy kisbolygó körül is keringhet hold (Dactyl).