szép – (görög: kalosz) a művészetről való gondolkodás meghatározó fogalma. A görög kezdeteknél még nem különült el attól, ami igaz, jó, hasznos, és végső soron harmonikusan elrendezett, a modernitás azonban már gyanúval illeti. A szép lényegesen különböző elgondolása az, ha a dolgokban, vagy az ábrázoltban benne rejlőnek gondoljuk, amit képesek vagyunk megismerni (objektív felfogás), vagy pedig az észlelőben kiváltott érzületnek tekintjük (szubjektív felfogás). A szép valami megnyilvánulóban teljesedik be, és azt a maga tökéletességében engedi megmutatkozni, azaz túlemel valami olyanhoz, ami benne és általa teljes módon van. A szép és annak mértékadó jellege már a kezdetekben összekapcsolódott azzal, ami teljességgel betölti célját és helyes, azaz etikai vonzata volt. Ez a hagyomány egészen a 18. századig eleven, jóllehet Kant az angol hagyományhoz (Shaftesbury, Burke) is kapcsolódva az ízlésítélet szubjektív jellegéről szólt, ami azonban mégis igényt tart az általánosságra. Kantnál a szép már nem korlátozódik a természet után, vagy a természeti szép fogalmára, mint ahogy nem is kapcsolódik a tökéletességhez, ilyen jellegű értelme elavulttá válik. A szép ontológiai értelmezése még visszatér a 20. századi elméletekben (H. Kuhn, E. Grassi, H.-G. Gadamer). A szép lényeges ellenfogalmaként jelenik meg a fenséges (J. F. Lyotard).