polgári dráma és színház – A 18. sz. színházi kultúráját a színház »irodalmisasítását« elindító polgári szomorújáték, illetve (különösen német nyelv­területen) a nemzeti színjátszás és a professzionális színészi munka intézményes lehetőségeinek és esztétikai alapjainak megteremtése hatá­rozza meg. A magát a tragédiával és a komédiával szemben definiáló műfaj (pl. Diderot, Le Fils naturel 1757; Lessing, Emilia Galotti 1772; Lenz, A nevelő 1774; Schiller, Ármány és szerelem 1784) a mind meghatározóbb gazdasági hatalommal bíró polgárság önképének erkölcsi dimenzióját tematizálta. A morális önidentifikáció a nézőtéren kezdetben heves érzelmi azonosulásban, később pedig a színészi alakítás mikéntjére irányuló figyelem erősödésében és ennek egyre pontosabb – a nagy számban alakuló színházi lapokban is olvasható – verbalizálásában fejeződik ki. A most születő és jelentős hatás­történettel bíró polgári illúziószínházban a színészi test jelek összességéve (szöveggé) szerveződik, és olvasása során érzelmileg tudunk azonosulni a hangsúlyozottan monde réel részét képező dramatikus alakkal. Az imitatio naturae »módját« és »tárgyát« – »a látszat igazsága« (Diderot), »magasabb valóság«, »második természet« (Goethe), »a természet totalitása« (Schiller) – mindenekelőtt a színház nevelő funkciójában testet öltő modernista hit választja el a századforduló színpadi naturalizmusától, amelyben a tökéle­tesség programja egyértelmű feszültségbe kerül a megjobbíthatatlanság tudatával.