|
nyelvújítás –
A felvilágosodás eszméi jelentős szerepet tulajdonítottak az anyanyelvnek, ezért többek közt
erre alapozva megindul a szellemi élet nyelvének magyarítása, a latin és a német nyelv háttérbe
szorítása. Ez utóbbi részben válaszreakció a II. József idején, majd az 1848-as szabadságharc
leverése után tapasztalható németesítésre. A nyelvművelő mozgalom egyik elindítója a Mária
Terézia nemesi testőrségében is szolgáló Bessenyei György volt, akinek az Ágis tragédiája című
verses drámájának 1772-es megjelenésétől számítjuk a magyar felvilágosodást. A mozgalomhoz a
szellemi élet szinte minden tagja csatlakozott, kulcsfigurává pedig Kazinczy Ferenc vált. A
nyelvújítás célkitűzése az volt, hogy többek közt a korszak szellemi és anyagi műveltségének
megfelelő magyar szavak megteremtésével alkalmassá tegye a nyelvet a »modern« életre. Ez a
törekvés a szépirodalomban, a tudományos nyelvben, az újságírásban, a színjátszásban és az
oktatásban is teret kapott. A szóalkotás jellemző formája a képzés, elvonás, összetétel,
összevonás, tükörfordítás, táj- és kihalt szavak beemelése volt. A nyelvújítás egyúttal az
egységes nyelvi norma és helyesírás kialakulásához vezetett, mivel ez egészen eddig
tájegységenként változott. Az újítás nem korlátozódott a szavak szintjére, az úgynevezett
»fentebb stíl« jegyében esztétikai szempontok is megjelentek a szövegalkotásban. A
nyelvújítók (neológusok) és a hagyományőrzők (ortológusok) közti legismertebb pengeváltás: az
1813-ban megjelent Mondolat című gúnyos röpirat és az erre 1815-ben adott Felelet, amit Kölcsey
Ferenc és Szemere Pál írt. Végül az egységes írott magyar irodalmi és tudományos nyelv a 19.
század közepére szilárdult meg, szóbeli változata pedig a 19. század végére. |
Összeállította: Varga Anna
Utolsó frissítés: 2003. október 15.
C 2003 MTA |