1956-os forradalom és szabadságharc – A magyar nép jelentős ré­szé­nek megmozdulása és fegyveres harca a rákosista diktatúra és a szovjet meg­szállás ellen. 1956. okt. 23-án kezdődött a budapesti diákok békés tün­te­té­sével, és a fegyveres felkelők ellenállásának a felmorzsolásával feje­ződött be nov. 10-11-én. Politikai vezetői rész­ben az MDP reform­kom­munistái, részben a koalíciós időszak pártvezérei voltak. A többször átalakult kormányt mind­végig Nagy Imre, a kommunista csúcsvezetők egyetlen őszintén reform­el­kötelezett tagja irányította. A fegyveres felkelők, akik az okt. 23-án, majd a nov. 4. után ismét támadó szovjet csapatokkal szemben felvették a harcot, elsősorban fiatal munkások voltak. Egységes ideológiával sem a harcosok, sem a tüntetések résztvevői nem rendelkeztek. Kom­mu­nisták és anti­kom­munisták egyaránt akadtak közöttük. A nemzeti füg­get­lenség visszaszerzése és a diktatúra lerombolása mindazonáltal mindegyik csoport céljai között szerepelt. A tüntetések és a harcok számos áldozatot követeltek. Összesen mintegy két és félezer személy veszítette el életét. Ezek 78%-a budapesti, 58%-a fizikai dolgozó és 44%-a 25 évnél fiatalabb volt. A bukást követő megtorlások során mintegy 22 ezer embert ítéltek börtönbüntetésre, és 229-et halálra. A kivégzettek között volt Nagy Imre is. Mintegy 200 ezren külföldre menekültek. Az 1956-os forradalom és szabad­ság­harc bukása ellenére víz­vá­lasztónak bizonyult Magyarország II. világ­háború utáni történetében. A ma­gya­rok többségét arra döbbentette rá, hogy nem számíthatnak a Nyugat segít­ségére, a szovjet vezetést pedig arra, hogy a stabilitás érdekében növel­niük kell Magyarország belső mozgásszabadságát.