zsidótörvények és holokauszt – A magyarországi zsidóság jog­egyen­lősége először 1920-ban sérült az ún. numerus clausus törvény beveze­tésével. Ez előírta, hogy az egyetemeken tanuló fiatalok összetételének meg kell felelni az egyes felekezetek, ill. népcsoportok össznépességen belüli arányának. Bár a törvényt 1928-ban enyhítették, a zsidó vallású egyetemisták aránya ezt követően is csak 10–12% körül mozgott, szemben a háború előtti 30–34%-kal. Részben a hazai antiszemitizmus, részben a náci Németország nyomásának engedve a magyar törvényhozás 1938-tól kezdődően további zsidóellenes törvényeket fogadott el. Az ún. I. zsidótörvény (1938. évi XV. tc.), amely még vallási alapon állt, 20%-ban maximálta az üzleti és keres­kedelmi alkalmazottak, valamint a különböző értelmiségi pályák izraelita vallású tagjainak a számát. A II. zsidótörvény (1939. évi IV. tc.), amely már faji alapra helyezkedett, az iparban és a kereskedelemben 12%-os, az értel­miségi pályákon 6%-os, az állami alkalmazottak körében pedig 0%-os kvótát állapított meg. A törvény szerint zsidónak az minősült, akinek legalább egyik szülője vagy két nagyszülője izraelita vallású volt. A III. zsidótörvény (1941. évi XV. tc.) megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot is. A IV. zsidótörvény (1942. évi XV. tc.) értel­mében zsidók a továbbiakban nem vásárolhattak mezőgazdasági ingatlant, sőt meglévő földjeiket is el kellett adni. Magyarország 1944. márciusi német megszállása után a zsidók élete is veszélybe került. Előbb gettókba gyűj­töt­ték őket, majd máj. 15-én megkezdték deportálásukat. A megsemmisítő táborokban mintegy félmillióan – a magyarországi zsidóság közel kétharmada – pusztultak el. A túlélők többsége budapesti volt, akiket Horthy és mások közbelépésének köszönhetően nem deportáltak.