Hajnal István idõszerûsége

Nyíri Kristóf A hagyomány filozófiája c. kötetébõl (Budapest: T-Twins - Lukács Archívum, 1994). A tanulmány eredetileg 1992-ben, Hajnal születésének századik évfordulóján jelent meg, a Világosság-ban.

Ha nem éppen most, ebben az esztendõben lenne születésének századik évfordulója - Hajnal Istvánról beszélnünk akkor is idõszerû volna. Hajnal attól idõszerû, hogy a történettudományi munkássága mögött meghúzódó filozófiai gondolatokat a korszellem immár képes befogadni. Soroljuk föl ezeket a gondolatokat. Elõször: Hajnal a történelmi folyamat lényegi dimenziójának látja a kommunikáció történetét. A szóbeliségrõl az írásbeliségre való áttérést - a görögöknél, majd az európai középkorban - szociológiailag és ismeretfilozófiailag döntõ változásként fogja föl, a tradicionalitásról a racionalitásra történõ átmenetként, miközben a mai kor kiteljesedett írásbeliségében megpillantja egy lehetséges új szóbeliség kiindulópontját. Vagyis Hajnal elõlegezi azt a nyugaton a hatvanas évek óta kibontakozó, mostanára már igencsak befolyásos eszmei áramlatot, amely az európai szellemet mintegy az alfabetikus írás varázslata alatt állóként értelmezi, s a szóbeliséget éppenséggel posztmodern alternatívaként villantja föl. Elõlegezi a mondott áramlatot, sõt: egyik forrásául is szolgál annak. Másodszor Hajnal az írástörténettõl az általábanvett technikatörténet felé lép tovább, az újkor nagy technikai találmányai mögött a mesterségek lassú, évszázados fejlõdését látja meg, s ebben a fejlõdésben nem az öntudatos újításra, hanem a tradicionális eljárások spontán-fokozatos átalakulására helyezi a hangsúlyt. Ezzel egyik elõkészítõjévé lesz annak a még csak mostanában tért hódító tudománytörténeti fölismerésnek, mely szerint az ipari forradalomhoz vezetõ technikai fejlõdés mozgatója éppenséggel nem az újkori természettudomány; és - közvetve - elõlegezi a mai tudományfilozófiának-ismeretfilozófiának azt az egyre meghatározóbbá váló - s az amerikai Thomas Kuhn mellett éppen a magyar Polányi Mihály által kialakított - irányultságát, mely a tudást elsõsorban gyakorlatinak, cselekvésbe-ágyazottnak, implicitnek - nem pedig elméletinek, kijelentésekben-közvetítettnek, explicitnek fogja föl. Harmadszor, az eddigiekbõl is következõen, Hajnal a történelmi haladást a tömegek aprómunkája eredményének tekinti, nem pedig a nagy szervezetek, tettek és gondolatok mûvének. A haladás nem annyira az öntudatos célszerûségen, mint inkább a spontán artikulálódó úgymond "szokásszerûségen" - ez Hajnal mûszava, melyet a "tradíció" helyére vesz fel - alapszik. A szokásszerûség voltaképpeni kora az európai középkor, hordozója a parasztság. Mint Hajnal Az újkor történetében írja: "a parasztság helyzete a leglényegesebb a fejlõdésre nézve, minden felsõ szervezõdésnek, rétegezõdésnek lehetõségét, természetét e nagy, a történet hátterében élõ, hallgatag népnek életszervezete szabja meg". [1] Ez a fölismerés alkotja Hajnal sajátos népiességét, mely tehát nem "valami romantikus-szentimentális értelemben vett népi erõ" [2] megidézésében, hanem a kapitalizmus elõtörténetének elmélyült elemzésében áll. És hasonlóképpen nem romantikus érzületeken, hanem az újkori társadalomfejlõdés némely romboló tendenciájának megfigyelésén alapszik, negyedszer, Hajnal kétségtelen antikapitalizmusa. Kifinomult fogalmiságú és minden konkrét politikai elkötelezettségtõl mentes antikapitalizmus, melynek filozófiai idõszerûségét a baloldaliság napjainkra bekövetkezett elméleti és gyakorlati összeomlása közepette éppoly kevéssé lehet kétségbevonni, mint, ötödször, Hajnal materializmusának - tudniillik következetesen objektivációelméleti megközelítésének - idõszerûségét olyan ideológiai közegben, amelyben ismét hódít a szellemtörténet.

Hajnal idõszerûségénél csak ismeretlensége kiáltóbb. Nem igaz, hogy elfelejtették: hiszen korábban is alig vették észre. 1930-tól 1950-ig volt a budapesti bölcsészkar professzora, 1944 és 1947 között dékánja; 1927-tõl az Akadémia levelezõ, 1939-tõl rendes tagja. Ám valódi tanítványi köre nem alakult ki; a húszas évektõl kezdve publikált írástörténeti, egyetemes történeti és technikatörténeti munkái sem szélesebb népszerûségre nem tettek szert, sem mélyebb szakmai visszhangot nem váltottak ki. A tudományos élet háború elõtti urainak túl baloldali volt; a háború utániaknak túl reakciós. 1942-ben Erdei Ferenc kiváló elemzõ tanulmányt tett róla közzé, [3] melynek nyomán azonban éppoly kevéssé tört meg az életmûvét övezõ érdektelenség, mint Lakatos László 1982-ben megjelent ragyogó esszéjét követõen.4 És nem törték meg ezt az érdektelenséget azok az olykori - Szûcs Jenõnél például éppenséggel hangsúlyos - utalások sem, amelyekben Hajnalnak Bibó Istvánra gyakorolt igen tetemes hatásáról esik említés. [5]

Hogy Hajnal külföldön is ismeretlen volna, nem állíthatjuk. Késõi fõmûve, az Írásoktatás a középkori egyetemeken franciául jelent meg, [6] s a szakirodalomban alapmunkaként tartják számon. Ám rejtve maradt az a mély és kiterjedt hatás, melyet kommunikációtörténeti vizsgálódásainak filozófikusabb eredményei gyakoroltak a vonatkozó kutatásokra. Ezen eredmények, sajátos együttesükben és számos részletükben, alapvetõen eredetiek. Így az a felismerése is, hogy szóbeliség és tradicionalitás között funkcionális összefüggés van. Magának a szájhagyománynak a fogalma persze egyáltalán nem új. Új viszont Hajnalnak ama 1934-ben, egy úgyszintén franciául megjelent tanulmányában megfogalmazott gondolata, hogy a hagyományozás struktúráját, a gyakorlati tapasztalatoknak s a verbális tudásnak nemzedékrõl nemzedékre történõ változatlan, megkérdõjelezetlen átadását a szóbeli memorizálás korlátai-kényszerei alakítják ki. [7] S új az a felismerés is, hogy a hagyományos átadás változatlansága, objektív ellenõrizhetõsége híján, csupán képzelt. Vagyis a hagyomány nem képes hiteles múlttudat - tényleges történeti tudat - hordozására. A szóbeliség emberét, írja Hajnal, a "szó, hagyományképen, összeköti a múlt emberével... De a múlt emberének alakja nincs a maga természetében közötte, nincs reális képzelete róla, csak annyi, amit az utódok az elõdbõl a maguk képzelete szerint alakítottak s hagyományszerûen továbbadtak." Amit a szóbeliség viszonyai között, hangsúlyozza Hajnal, "kultúrjavakban az egyik generáció teremtett, nem szállhat át hiánytalanul, változatlanul a következõkre: a szóbeli hagyomány keveset tarthat fenn és másított értelemmel. ... A szóbeliség hagyományt teremt, amely az utódok alkotása az elõdökrõl, csak kis részben az elõd tényleges hagyatéka az utódokra." [8] Ehhez képest az írásbeliség valódi történeti tudatot hoz létre: "A szóhagyomány egy képzelt embert, kort, tettet érvényesít: az íráshagyomány ... ellenben a valóságot." S amennyiben a múlt okszerû szemléletéhez vezetett, az írás, mint Hajnal hangsúlyozza, "végsõ eredményében ... felszabadított a hagyománynak emberfölöttiség-varázsától." [9] Ez a felszabadulás a történelem során elsõ ízben a görög felvilágosodásban játszódott le - tudniillik a görög betûírás elterjedésével. Mint Hajnal egyik 1933-ban megjelent tanulmányában fogalmaz: "Görög földön törhetett hát át elõször az íráson a közvetlen élet és gondolat. A természetes, nyelvszerû gondolkozás és az írás ez egybeolvadása egy új, írásbeli gondolattechnika kialakulását jelentette. Az írás az ember külsõ-belsõ életét elevenen kíséri, objektiválja és ezzel megfigyelésre képessé teszi. Múltat és jelent, mind az egyéni, mind a közösségéletben, összekapcsolva, okszerû gondolkodásra ösztönöz, komplikált gondolatépítést tesz lehetõvé. A racionalizmus kifejlõdésének tulajdonképpeni gyakorlati alapja." [10] Az írásbeliséget a racionális gondolkodás alapjának föltüntetve Hajnal persze Max Webert kritizálja. Ám érzékelhetõ, hogy az íráshasználatnak nemcsak történetfilozófiai, hanem ismeretfilozófiai jelentõségével is tisztában van. "A papirosra való objektiválás által", hangzik egyik publikálatlan megfogalmazása, "szinte kívülrõl tekinthetjük át gondolatainkat: ellentéteikbõl, a támadt nehézségekbõl így konstruálhatunk magasabb, összefüggést adó koncepciókat." [11] A mentális tárgyak platóni s a logikai viszonyok arisztotelészi elmélete, mondhatnánk, aligha független az íráshasználat élményétõl.

Két évezred múltán a platóni filozófiai hagyománnyal a Nyugat elvont könyv-mûveltségétõl megcsömörlött Nietzsche fordul szembe. Egy 1933-ban írt rövid esszéjében Hajnal õrá is utal. A kiteljesedett írásbeliség korában, írja, "az igazi intellektuel ... szinte csak mellékesen él már közvetlen emberközti viszonyban, hanem inkább a kultúrlecsapódásokkal való állandó elektromos összeköttetésben. Végzetes szélsõségeit", hangzik az utalás, "Nietzsche ostorozza elkeseredett gúnnyal." [12] Az Újkor története egy vagy két évvel késõbb írt, publikálásra nem került írástörténeti bevezetõjében azután ezt olvashatjuk: "Az írás-érintkezéseszköz a telítettség korában jár: felvett már mindent magába, ami azelõtt a hangnyelv birtoka volt. ... Önmaga szerepét kezdi bevégzetté tenni ezzel: különösen, amikor a mûvészetek és a mozgó kép" - a film - "az érzékelhetõ élet elénkvarázslásával kielégíti. A telítettség ez állapotában", írja Hajnal, "az írásbeliség egyoldalú szerepének meg kell szûnnie. ... Ismét a szóbeliség a vágyunk, az írás lehetõ kiküszöbölése: az ösztönszerûség az érték, mûvészetben és életben egyaránt." [13] Még utolsó munkájában is ott visszhangzik ez a gondolat: amikor arról ír, hogy a langue écrite nem mindig és nem feltétlenül a haladás közege a langue parlée-val szemben. [14]

Jeleztem, hogy Hajnal kommunikációtörténeti felfedezései alapvetõen eredetiek és elõzmény nélküliek. Az írás által lehetõvé tett radikálisan új megismerésbeli perspektívákra persze már Oswald Spengler rámutatott, és Hajnal 1933-ban utal is erre a körülményre. [15] Ám ezen perspektívák értelmezésében Hajnal Spenglernél összehasonlíthatatlanul messzebbre jut. Bronislaw Malinowski 1923-as, ismert esszéje [16] roppant éleselméjûen világít rá oralitás és írásbeliség különbségeire szemantikai nézõpontból, de egyáltalán nem foglalkozik az írás gondolat- és közösségszervezõ funkcióival. Milman Parry tanulmányai, az 1920-as évek végén, [17] úttörõ szerepet játszottak a homéroszi szövegek orális-tradicionális voltának feltárásában, de nem szóltak, természetesen, írásbeliség és racionalitás kapcsolatáról. A Durkheim-tanítvány Maurice Halbwachs 1925-ben rámutatott a kollektív emlékezet tartalmainak fiktív voltára, [18] de nem tett különbséget szóbeli és írásbeli rögzítés között. Így Hajnal 1934-es franciául közölt cikke méltán kelthetett érdeklõdést. Harold A. Innis The Bias of Communication címû, 1951-ben megjelent klasszikus munkájában [19], mely az érintkezési technikák társadalomszervezõ hatását vizsgálja, többször is és lényeges vonatkozásokban hivatkozik rá. Mármost legfõképpen Innis volt az, akinek hatása alatt Marshall McLuhan A Gutenberg-galaxis c. korszakalkotó könyve íródott. [20] melyben a szerzõ a szóbeliség, az írásbeliség, s kivált a könyvnyomtatás és a poszt-tipográfia kognitív kihatásait elemzi. McLuhan a maga részérõl ismételten és hosszasan utal Hajnal franciául kiadott könyvére, s jelesül Hajnalnak a középkori írásbeliség meghatározóan orális környezetével kapcsolatos fejtegetéseire. De utal erre a könyvre Walter J. Ong is, The Presence of the Word címû 1967-es, az elektronikus korszak másodlagos szóbeliségének fogalmát nagyívû kommunikáció- és kultúrtörténeti elemzésekkel elõkészítõ munkájában [21] csakúgy, mint más írásaiban, így a fõmûvének tekintett Orality and Literacy-ben is. [22] Nem hiányzik a Hajnal-hivatkozás Elizabeth Eisenstein-nek a könyvnyomtatás szociológiai és szellemi következményeivel foglalkozó hatalmas munkájából [23] sem. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Innis és McLuhan persze nemcsak Ong-ra és Eisenstein-re hatott, hanem egyfelõl Eric Havelock és másfelõl Goody és Watt úgyszintén messzire kisugárzó, a hagyományt a szóbeliség társadalmának specifikus tudásmegõrzõ intézményeként értelmezõ munkáira is, úgy elmondhatjuk, hogy Hajnal István kommunikációtörténeti felfedezései tényleges szerepet játszottak olyan elméleti tendenciák létrejöttében, amelyek ma kétségkívül meghatározóak. [24]

Hajnal technikatörténeti elemzései írástörténeti kutatásainak egyenes folytatását képezik. Amint az írásban a gondolkodás objektiválását és új alapját, úgy látja a mesterségek termékeiben a fizikai ügyességek tárgyiasulását és kibontakozásuk új keretét. Ebben az értelemben írja: "A jó vasban benn van az ütés szilárdsága, keménysége, a vágás töretlen éle, a teherbírás szívóssága, ruganyossága. 'Objektiválódik' benne mindez, az emberbõl tárgyiasan az ember elé kerül, az emberi készség természetes színvonalává lesz, amelybõl új elmélyüléssel haladni lehet tovább. Mint a gondolkodásban a fogalmakká való objektiválás által, a hang, majd az írás segítségével." [25] A technikai eljárások középkorbeli fejlõdése mögött a készségek és tapasztalatok lassú felhalmozódásának lehetõsége, a társadalmi szükségletektõl való bizonyos fokú függetlenedés áll. "A munkaspecializálódás, tehát az otthonos atmoszféra, az elmélyülõ foglalatosság", írja Hajnal, "alapfeltétele már a primitív eszközök kialakulásának is. Hivatás: nem célszerû, érdekszerû munkamegosztás a társadalomban, hanem sokkal mélyebb, emberibb. Tudatos cél s kézenfekvõ haszon nélkül is bámulja-tiszteli mindenki az anyagot alakító ember készségeit. Eredményeit a babonáig megbecsülik, az eljárásmód minden részletét valósággal a varázsszabály pontosságával, fegyelmezettségével õrzik meg, széles terjedésében is. Minden közbensõ, egyelõre hasznosíthatatlan újítást is, sejtelemszerû értékkel." [26] Az európai középkor úgynevezett technikai forradalma a megelõzõ szerves fejlõdésben leli magyarázatát, s mint Bence György 1972-ben úgymond "minden tudománytörténeti nacionalizmus nélkül" kiemelte, ezt a magyarázatot - persze Thorstein Veblen mellett - éppen "a magyar Hajnal István találta meg". Ám Bence arra is utalt, hogy Veblen és Hajnal "az empirikus technika evolucionáris elméletének területén elért felismerései... - s ez a magyar szerzõ vonatkozásában különösen fájó a számunkra", tette hozzá Bence, "eddig nem kapták meg a méltányos elismerést." A Veblen-Hajnal-féle magyarázat "legfontosabb premisszáit" Bence így összegezte: "a/ az empirikus technika társadalmi beágyazottságának fellazulása; b/ az eszköz- és eljárási típusok sokféleségének és a példányok készletének gazdagodása; c/ az empirikus technika kvázi-organikus fejlõdésének kedvezõ középút a gazdasági stagnáció és dinamika között." [27] Ez az összegezés, természetesen, egyszersmind már továbbgondolás is volt. Szemben kommunikációtörténeti kutatásaival, Hajnal technikatörténeti munkásságáról legalább elmondható, hogy nem maradt méltó magyarországi folytatás nélkül.

Az Újkor története címû munkájának lezáró irodalmi tájékoztatójában - valójában történetfilozófiai epilógusában - Hajnal megfogalmaz egy rövid passzust, mely szinte történelemszemlélete összefoglalásának tekinthetõ. Ez így hangzik: "Újabban szinte általános a fordulat, amely az újkori fejlõdést nem ellentétben látja a középkorival, hanem belõle magyarázza meg azt. S mégis többnyire megmaradt az alapvetõ hiba: a modern gondolkodás a haladást a célratörõ, okszerû szellem eredményének érzi; még a régit, a középkorit is csak a benne rejlõ okszerûség szerint értékeli. Ezzel szemben mi igyekeztünk következetesen keresztülvinni azt az alapgondolatot, amely felé már több újabb történeti munka is közeledik: a társadalom fejlõdése az emberek együttélésének módjaitól függ, nem pedig esetleges céljaiktól, okszerû törekvéseiktõl." [28] A harmincas évek folyamán Hajnal szemléletében kétségkívül megfigyelhetõ bizonyos elmozdulás. Míg eleinte a racionális gondolkodás keletkezésének és hatásmechanizmusainak magyarázatára összpontosít, addig késõbb az úgymond szokásszerûségben pillantja meg a haladás döntõ tényezõjét. "A történeti fejlõdés szemlélete arra vezetett bennünket", írja, "hogy az 'okszerûnek', 'racionálisnak' önmagában való teremtõ szerepét megtagadjuk, egyszerûen funkcionális, értéknélküli fogalmaknak vegyük fel õket." [29] Értéknek Hajnal "az emberi élet teljességét", a "földhöz, a természethez való otthonos kapcsolódást", a "kicsiny, mindennapos teremtõmunkát" tekinti; az "igazi specializálódás", írja, "nem ejti el a cél kedvéért a mély életösszefüggéseket". [30] Ebben az értelemben húzza alá: "A társadalmias alapok megõrzése nem tehertétele a valódi, állandó haladásnak. Igazán új, alapvetõ módszerek csak úgy képzõdnek, ha nem kívánnak semmi áldozatot az emberi élet teljességétõl, a legkisebb munkástól sem, semmi nyomorúságot, de munkájának lélektelen egyoldalúságát sem. ... Az igazi szakszerûség nem a célra néz, mohó haszonleséssel, hanem az örök emberi képességeket pótolja ki, fegyelemmel és képzettséggel, a külsõ természet anyagán." [31]

Ezek a gondolatok filozófiai kihívást jelentenek; és Hajnal legmélyebb idõszerûsége alighanem ebben a kihívásban áll. Hiszen miközben távolsága Marxtól minden bizonnyal kisebb volt, mint õ maga vélte - az kétségtelen, hogy semmiféle forradalmi ideológiában nem hitt. [32] Kapitalizmuskritikája nem politikai, hanem elméleti síkon mozog. Hajnal mind a "feltétlen szabad versenyt", mind a "fanatizmussá állandósult közösségszolgálatot" a jelenkor hanyatló kultúrája megnyilvánulásának tartja; az "emberiség alapvetõ megújulását" sürgeti. [33] S "remény a megújulásra, elmélyülésre" írja, talán ott van, ahol, "mint szélsõbb Középeurópában", a város "nem emésztette még fel teljesen ... saját természetes alapjait, a vidék paraszttársadalmát". [34] Itt hangsúlyoznunk kell, hogy Hajnal megújulásról, nem pedig valamiféle visszatérésrõl beszél. Objektivációelméleti alapokon áll: ez azt jelenti, hogy az esetleges új kezdetet az adott, fennálló társadalmi struktúrák egymásrahatása következményeképp, nem pedig meglévõ életformák kiiktatásaként gondolja el. A "paraszti kultúrszerkezet", mint írja, ma már nagyjából eltûnt. S másrészt a szokásszerûség társadalomalakító szerepe, ha nem is középkori súlyával, de a modern korban is megmarad. "Szerepe örök", írja Hajnal, "a legkezdetlegesebb és a legmagasabb kultúrában is állandóan mûködik. Vizsgálható a jelenben is, s nem csupán népi, hanem a felsõbb, elvontabb, racionálisabb rétegek körében is. ... A szokást kifejezõ formák végtelenül változatosak: szövegek, szertartások, illemformák s más konvenciók, de ide tartozik tulajdonképen a munkának és az életnek minden formája..." [35] A szokásszerûség, a lassú evolúció jelentõségének kiemelése a gyökeres társadalmi újjáépítés intellektuális szenvedélyével szemben Hajnal fogékonyságát jelzi az életformálási lehetõségek korlátozottságát illetõen e perifériára szorult tájon; az érintkezés, a kommunikáció racionális közösség- és gazdaságszervezõ funkcióinak elõtérbe állítása ellenben európai érzékenységet mutat. Aligha lehet egyet nem értenünk Erdei Ferenc ama Hajnalról adott jellemzésével, melyet itt befejezésül idézni szeretnék. Hajnal szemlélete, írja Erdei, "egy minden faji-népi romantika nélkül való magyar gondolkodásnak a terméke, tehát mély és teljes európaiság egyesül benne a magyar helyzet reális felismerésével." [36] Hajnal fölfedezésében, átgondolásában és folytatásában rejlik a mai magyar társadalomfilozófia egyik legígéretesebb lehetõsége.

JEGYZETEK

[1] Hajnal István, Az újkor története (Hóman-Szekfû-Kerényi, szerk., Egyetemes történet, III.köt.), Budapest: 1936, 72.sk.o.

[2] Uo. 73.o.

[3] Erdei Ferenc, "Történelem és szociológia: Egy szociológus történész", Társadalomtudomány 1942, 463-496.o.

[4] "Az elfelejtett Hajnal István. Az íráskultúra és a kapitalizmus szelleme: Hajnal István 1933/34-es tanulmányai", Medvetánc 1982/2-3.sz. - Erre az esszére, csakúgy mint Lakatos László Hajnalról írt, 1986-ban megvédett bölcsészdoktori disszertációjára, mely a téma mindmáig legelmélyültebb, ám publikálatlanul maradt földolgozása, jelen tanulmány alapvetõ pontokon támaszkodik.

[5] A Szûcs-utalás helye: Szûcs Jenõ, Vázlat Európa három történeti régiójáról, Budapest: Magvetõ, 1983, 16.o. - A tanulmány korábban a Történelmi Szemle 1981/3-as számában jelent meg; eredetileg a Bibó-Emlékkönyvbe íródott. Utóbbi gyûjtemény masutt is tartalmaz utalást a Hajnal-Bibó kapcsolatra, így a Bence György és Kis János által írt esszében (Bibó-Emlékkönyv, Budapest: Századvég Kiadó, 1991, I.köt., 388.o.). Az Emlékkönyv sokszorosításának eredeti éve: 1979.

[6] L'Enseignement de l'écriture aux universités médiévales, Budapest: Akedémiai Kiadó, 1954.

[7] Etienne Hajnal, "Le rôle social de l'écriture et l'évolution européenne", Revue de l'Institut de Sociologie (Bruxelles), 1934, 62.sk.o.

[8] MTA Könyvtára Kézirattár Ms 5386/9 (az Újkor története nem publikált írástörténeti bevezetésének elsõ része), 7.o. és 13.o.

[9] Uo. 14.o.

[10] "Írásbeliség, intellektuális réteg és európai fejlõdés", Károlyi Árpád Emlékkönyv, Budapest: 1933, újranyomtatva a Medvetánc 1982/2-3. számában, az idézet innen, a 327. lapról.

[11] MTA Könyvtára Kézirattár Ms 5386/9, 12.o.

[12] Hajnal, "Racionális fejlõdés és írásbeliség", Klebelsberg Kunó Magyar Történeti Intézet Évkönyve, 1933, 4.o.

[13] MTA Könyvtára Kézirattár Ms 5386/9, 15.sk.o.

[14] L'Enseignement..., 2.kiad., Budapest: Akadémiai Kiadó, 1959, 20.o.

[15] Spengler-t ismerteti Zolnai Béla "A látható nyelv" c. cikkében (Minerva, 1926), melyre viszont, Spengler-re utalva, hivatkozás történik Hajnal "Írásbeliség, intellektuális réteg és európai fejlõdés" c. tanulmányában. - Spengler hatása Hajnal gondolkodására egyébként is meglehetõs. Spengler mellett pedig a német életfilozófia látszik rá befolyást gyakorolni: fõleg Dilthey, és a Dilthey-tanítvány Eduard Spranger.

[16] Az esszé az Ogden és Richard által írt The Meaning of Meaning c. kötet (London: Routledge & Kegan Paul) függelékeként jelent meg.

[17] Ld. A. Parry, szerk., The Making of Homeric Verse: The Collected Papers of Milman Parry, Oxford: Clarendon Press, 1971.

[18] Halbwachs, Les Cadres sociaux de la mémoire, újra kiadva Paris: 1975.

[19] University of Toronto Press.

[20] The Gutenberg Galaxy: The Making of Typographic Man (University of Toronto Press, 1962.

[21] Ong, The Presence of the Word: Some Prolegomena for Cultural and Religious History, New Haven: Yale University Press, 1967.

[22] Ong, Orality and Literacy: The Technologizing of the Word, London: Methuen, 1982.

[23] Elizabeth L. Eisenstein, The Printing Press as an Agent of Change: Communications and cultural transformations in early-modern Europe, I-II.köt., Cambridge: Cambridge University Press, 1979.

[24] Hogy a magyar történettudomány elõtt ez a körülmény homályban maradt, talán nem meglepõ. Hogy a kommunikációtörténet filozófiája mûvelõinek tudatában, nyugaton, nem állt össze valamiféle Hajnal-kép, tökéletesen érthetõ (az egyetlen - igencsak részleges - kivétel: Paul Saenger, "Silent Reading: Its Impact on Late Medieval Script and Society", Viator 13 [1982].) Ám jellemzõ, hogy még az amerikai magyar Steven Bela Vardy Modern Hungarian Historiography c. könyvében (Columbia University Press, 1976) sem esik egyetlen szó sem az itt vázolt hatástörténeti összefüggésekrõl.

[25] Hajnal, "A technika fejlõdése", Domanovszky Emlékkönyv, Budapest: 1937, 231.sk.o.

[26] Uo. 233.o.

[27] Bence György, Kritikai elõtanulmányok egy marxista tudományfilozófiához (1972). Budapest: MTA Filozófiai Intézet, 1990, 330.o.

[28] Az újkor története, 662.o.

[29] Uo.

[30] Hajnal, "Történelem és szociológia", Századok 1939/4-6, 155., 165. és 163.o.

[31] Hajnal, "Az európai város kialakulása", Városi Szemle 1941, 805.sk.o.

[32] Mint a "A kis nemzetek történetírásának munkaközösségérõl" c. tanulmányában írja (Századok 1942/1-3, 7.o.): "A forradalmak végeredményképen sohasem azokra a problémákra felelnek, amelyekért az emberek küzdöttek, hanem a társulás módszereinek fejlõdésében bekövetkezett válságokra."

[33] "Az európai város kialakulása", 807.o.

[34] Uo. 841.o.

[35] Hajnal, "A kis nemzetek történetírásának munkaközösségérõl", 42.o.

[36] Uo. 465.o.