Multimédia és új bölcsészettudomány
 

Az új évezred küszöbén a bölcsészettudományok a radikális átalakulás állapotában vannak. Ezen átalakulás eredményeképpen csökken, sõt egyáltalán cseppfolyóssá lesz a mûszaki tudományok és a bölcsészettudományok közötti különbség; a bölcsészettudományok merõben gyakorlati, alkalmazott tudományokká válnak. A bölcsészettudományok átalakulása a tizenkilencedik század vége óta tart, századunk derekára fölgyorsult, s napjainkban immár félreismerhetetlen. Már maguk a bölcsészek is sejtenek valamit.
 

Szöveg és kép

Az átalakulás oka: az írott-nyomtatott szöveg egyeduralmának megrendülése. Kivált az interaktív számítógéphálózatok térhódításával a multimediális kommunikáció visszatértének vagyunk tanúi. Visszatérésrõl beszélek, hiszen a multimediális kommunikáció - az egyszerre több közegben történõ, egyszerre több érzékszervre ható közlés-érintkezés - az ember természetes életvilágához tartozik. Az írásbeliség elõtti korok kultúrája merõben multimédia-kultúra: a beszéd cselekvésbe-ágyazott, gesztusokkal kísért; s különösen a hosszabb szövegek, megjegyezhetõségük okán, ritmikusak és dallamosak, a bárd játékától, tánctól, rituális mozdulatoktól keretezettek. Ehhez képest az írásbeliség megjelenésével s jelesül az alfabetikus írás elterjedésével a kommunikáció csatornái beszûkülnek. Mint Platón fogalmazott vagy kétezernégyszáz évvel ezelõtt: "Aki ... azt hiszi, hogy mûvészetét írásban hátrahagyhatja, nemkülönben az, aki átveszi, abban a hiszemben, hogy az írás alapján világos és szilárd lesz a tudása, együgyûséggel van telítve... ... A hozzáértõ ember eleven és lelkes szavá[nak] ... az írott szó ... csak árnyképe"; az írások látszólag "értelmes lényekként beszélnek", mondja Platón, "de ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak." (Phaidrosz) Az írott szöveg nem interaktív.

Platón ugyanakkor már mélységesen az írásbeliség filozófusa. Az ideák platóni problémája nem más, mint az elvont szójelentéseknek az írott nyelv sugallatára fölmerülõ problémája. Az írás Platón számára nem pusztán új közeg volt, melyben filozófiáját kifejezhette; ellenkezõleg, az írás, az írásbeliség tapasztalata, a platonizmus forrását magát jelentette. Amikor Platón az IGAZSÁGOSSÁG természete, avagy a SZÉPSÉG vagy a JÓSÁG természete felõl érdeklõdött, nem pusztán új kérdéseket tett föl; hanem olyan elvont kifejezésekre vonatkozó kérdéseket, amely kifejezéseket az írásbeliség kibontakozását megelõzõen a görög nyelv egyszerûen nem ismert. Az absztrakt terminusokat az írás szintaxisa teremti.

Vajon miért választotta Platón éppen az "idea" - eidos, "forma" - vizuális alapú terminust ama állítólag nem-érzéki, elvont fogalmak jelölésére? A valószínû magyarázat: nem egészen tudta elfojtani magában azt a - helyénvaló - benyomást, hogy az emberek elsõbben képekben gondolkoznak, s csak azután a szónyelvben. Az írásbeliség-elõtti 
elbeszélõ nyelv merõben metaforikus, képekbõl táplálkozik s képeket táplál; az alfabetikus írásbeliség kibontakozásával nemcsak a szóbeli nyelv, hanem a képek is alárendelt helyzetbe kerülnek. William Ivins Prints and Visual Communication címû, 1953-ban megjelentetett mûvének brilliáns érve szerint a platonizmus hátteréhez az is hozzátartozik, hogy a fényképezés eljövetelét megelõzõen nem létezett olyan technológia, amely alkalmas lett volna egyes tárgyak pontosan megismételhetõ képi reprezentációjára. A képek általános vonásokat emeltek ki, s ezáltal általános létezõk létét sugallták. Ivins emlékeztet arra, hogy amikor például Lessing a Laokoón szoborról írt, nemcsak annak eredetijét nem látta, de a létezõ ábrázolások alapján nem is tudhatta, hogy az pontosan hogyan nézett ki.

Amennyiben ábrákat - képeket, diagramokat - tartalmaz, mindenesetre a kézzel másolt vagy a nyomtatott könyv is él bizonyos multimediális eszközökkel. Noha a képet is szemünkkel érzékeljük, csakúgy mint a szöveget, a kép befogadását, szemben a szövegével, nem kötik a linearitás béklyói. Ám látnunk kell, hogy mind a kéziratos, mind a nyomtatott könyv kultúrájában a kép a szöveghez képest valóban alárendelt szerepet játszik. Egyrészt gyakorlati okok folytán: a kézzel rajzolt ábra az újramásolások során felismerhetetlenné torzul, a fametszet dúca hamar kopik, a nyomtatott könyv illusztrációival a szerzõnek is, a nyomdásznak is külön bajlódnia kell. Másrészt megismerésbeli okokból, amelyek azonban nem függetlenek az imént említett gyakorlati okoktól. Gondoljuk meg, hogy míg a szónyelvet szinte minden ember szüntelenül használja és alakítja, amióta emberek egyáltalán léteznek, addig a képek körülbelül 1400-ig, a képnyomtatás feltalálásáig - mely esemény a kommunikáció történetében éppenséggel forradalmibb találmány volt, mint a tipográfiáé fél évszázaddal késõbb - , olyan ritkák voltak, hogy csak egy elenyészõ kisebbségnek volt velük dolga. S csak a fényképezés múlt századi felfedezése nyomán váltak a képek valóban tömegessé. Ismert a mondás, amely szerint a kép beszédesebb ezer szónál. Ehhez képest a kései Wittgenstein-nál elõtérben álló képfilozófia értelmében a kép jelentése nem önmagában, hanem a kép adott használatában adott, ama használat pedig a szónyelven át határozódik meg. Ám Wittgenstein-nal szemben megfogalmazható: ha képek elõállítása és használata egészen egyszerûvé válik, s ennek következtében számos kép jelentése konvencionálisan rögzülhet, amiképpen a szavak jelentése-használata is konvencionálisan rögzült, akkor a kép alighanem fölszabadul a szó totális gyámsága alól.

Az utóbbi mintegy száz év vonatkozó törekvéseit Gottfried Boehm szerencsésen foglalta össze az "ikonikus fordulat" terminussal. A fordulat persze csak a digitalizáció térhódításával válhatott radikálissá. Ám már az ezerkilencszázhuszas-harmincas években a szöveg és a képek jobb integrációjának programja kívánatos célként jelent meg mondjuk a bécsi szociológus Otto Neurath számára. "Szükségtelen szavakban elmondanunk azt", írta, "amit világossá tehetünk képek által." Neurath a "tipografikus képi nevelés nemzetközi rendszerén" dolgozott ("International System Of TYpographic Picture Education", rövidítve: isotype), kölcsönösen összefüggõ képek rendszerén, melyet ugyan szónyelvekkel együtt kívánt használni, ám önálló vizuális logika alapján épített föl. Neurath, akinek örökségével ma oly sokhelyütt - nemzetközi repülõtereken, pályaudvarokon, stb. - találkozhatunk, azóta számos követõre talált.

Nem Neurath nyomdokain indult el, de itt említendõ Rudolf Arnheim. Az õ munkásságának lényegét jól kifejezi 1969-ben megjelent könyvének címe: Visual Thinking. Arnheim a gondolkodás eredendõen képies voltát hangsúlyozza, s azt a többletet, amelyet a kép a szóval szemben képvisel. Így például az a, b és c emberkék magasságkülönbségei közötti tranzitív relációt a kép sokkal egyszerûbben fejezi ki, mint az a > b, b > c, tehát a > c kijelentéssor. Vagy például a Chase Manhattan Bank ismert emblémája hatásosabban sugallja a zártság, szilárdság, célirányosság és dinamizmus gondolatát, mint megannyi hosszú leírás.

Noha igen óvatos megfogalmazásokban, de eleven az ikonikus program egy radikálisabb irányzata, amely a mai és holnapi élet bizonyos területein elképzelhetõnek tartja a szónyelvre immár egyáltalán nem hagyatkozó képi nyelvet is. Ennek az irányzatnak, mely - érthetõ módon - már nem álló-, hanem mozgóképekre összpontosít, a magyar Balázs Béla az egyik elméleti elõfutára. 1924-ben kiadott, nevezetes filmelméleti könyvében Balázs nem véletlenül írja, hogy ez az új médium visszahozza úgymond "a boldog kort", amelyben, szemben a könyvnyomtatás elterjedése óta tartó idõszakkal, "a képeknek még lehetett »témája«, »tartalma«. Mert ez a tartalom nem fogalmak és szavak formájában jelentkezett elõször. A festõ nem utólag pingált a fogalomhoz illusztrációt."

A szöveg rögzíti, leírja tények összefüggéseit; a kép viszont megmutathatja, hogy a dolgokkal hogyan, miképpen bánjunk. A szöveg uralma a kép felett egyszersmind az elméleti tudás uralmát jelenti a gyakorlati tudás felett; ez az uralom azonban kínos és kétes. Kínos, mert elvont tartalmak unalmas-verítékes biflázását igényli; és kétes, mivel az elméleti tudásnak, végsõ soron, mégiscsak gyakorlati készségekre kell támaszkodnia. A könyvkultúra: elmélet és gyakorlat kelletlen egymásmellettiségének kultúrája; következésképpen a diszciplináris bezárkózásnak, a szakmai partikularizmusnak kultúrája. A könyvnyomtatás az újkori tudomány alapja; ám idõvel nyilvánvaló korlátjává is lett. Az új bölcsészettudományok ezen korlát meghaladásának gyakorlati lehetõségeit vizsgálják.
 

Régi és új bölcsészettudomány

A hagyományos bölcsészettudományok tárgya s ugyanakkor elõföltétele az írott, a szilárd alakot nyert szöveg. A bölcsészettudományok keletkezése és fejlõdése elõbb az alfabetikus írás elterjedéséhez, a továbbiakban pedig a könyvnyomtatás kialakulásához kötõdött; a bölcsészettudományok eredeti föladata - hasonlóan a ma kibontakozófélben lévõ új bölcsészettudományok föladatához - teljességgel gyakorlati volt: a mindenkori új kommunikációs közeg sajátosságainak megismerése, azzal a célzattal, hogy az új ismeret a mindennapi életben - az üzletben, az oktatásban, a politikában - hasznosuljon. Mármost a nyomtatott írás az utóbbi évtizedekben éppenséggel elvesztette vezetõ helyét a kommunikációs médiumok körében. Mint a közelmúltban John Updike mondatta Bill Gates-szel, Gutenbergnek címezve: "Ma már egy egész nemzedék nõtt föl, ha nem éppen kettõ, amelyet ki lehetne üldözni a világból azzal, hogy valamit el kell olvasnia; minden információjukat a televízióból és a videoklipekbõl veszik." (Lufthansa Bordbuch 5/95) "Az írásbeli mûveltség", fogalmazott már az ötvenes évek közepetájt McLuhan közeli kollégája, Edmund Carpenter, "elvesztette támaszát korunk társadalomszerkezetében." (Explorations in Communication) A bölcsészettudományok ama "válsága", amelyrõl a J.H. Plumb által 1964-ben összeállított, igen ismert gyûjtemény szól, nem más - és ezt a kötet szerzõinek legalább egyike, tudniillik Ernest Gellner már akkor észrevette - , mint az írásbeliség válsága egyáltalán. A válság megoldódik, amennyiben a bölcsészettudományok fokozatosan az új médiumok felé fordulnak és eleddig ismeretlen és még nem kutatott kommunikációs módokat vizsgálnak: az elektronikusan-digitálisan közvetített hangot, a digitális mozgóképet, a változékony, nem-lineáris szöveget, a multimediális-interaktív hálózódást. Az ilyen vizsgálódások elõbb a régi médium eszközeivel történnek - a multimediális kommunikáció folyamának eseményei a nyomtatott nyelvben kerülnek leírásra - , egyre inkább azonban az új, multimediális eszköztár segítségével is; a vizsgálódás olyan típusa jön létre, amely, megint egyszer, önnön közegére irányul; olyan vizsgálódás, amelynek eredményei a kommunikáció világában való sikeres orientációhoz hivatottak hozzájárulni; a bölcsészettudományok eredeti szerepe újra megelevenedik, noha egy immár megváltozott, illetve radikálisan kibõvült médiumban. A folytonosság fönnmarad, ha föltételezzük, hogy a lineáris-változatlan szöveg olyan funkciókat teljesít, amelyeknek valamiképpen a multimediális-interaktív hálózottság kultúrájában is teljesülniök kell. A változás spontán zajlik: az új nemzedék az új médiumokkal nõ föl, a régi írásbeliség valamiféle formáit azonban nem nélkülözheti. Ezzel az új bölcsészettudományok a régiek örököse lesznek, közvetítõ szerepet játszanak az interaktív multimédiumok dinamikája és a rögzített szöveg statikája között.

Mert a hagyományos bölcsészettudományok elõföltétele, mondjuk ki mégegyszer, a rögzített szöveg volt - az írott, láthatóvá lett nyelv. A bölcsészettudomány kezdeteit a homéroszi költemények elsõ leírásai jelentették. A nyelvtan az írott nyelv rendszerezéseként keletkezett. S amit itt ismételten alá szeretnék húzni: A bölcsészettudományokat voltaképpen létrehozó, szövegekre irányuló érdeklõdést eredetileg egészen gyakorlati érdekek mozgatták. A klasszika-filológia története c. munkájában Rudolf Pfeiffer újra meg újra visszatér arra a mozzanatra, hogy a homéroszi szövegekkel való fogalmilag artikulált foglalatoskodás eleinte a homéroszi hagyományt folytató költõk ügye volt, akik az ekkoriban elérhetõvé váló új segédeszközöket igyekeztek, mesterségük gyakorlását megkönnyítendõ, elsajátítani. A szofisták tudománya is teljességgel életközeli volt. A szókratészi-platóni fogalomtan kidolgozása válasz arra a gyakorlati zavarodottságra, amely újszerû, elvont - az írott nyelv szintaxisa által lehetõvé tett - szavak tömeges fölbukkanása folytán alakult ki. Egészen gyakorlatias a korai középkor tudományossága, mely tudniillik pusztán az írnitudásban áll; századokon át a szövegek egyszerû megõrzése-átvétele, vagyis fáradságos másolása a föladat; a tudás, melyet a híres párizsi egyetem a 12. század körül közvetít, az oklevélírás tudományában csúcsosodik ki. Ismeretes a klasszikus örökség itáliai - reneszánszkori - újra-elsajátításának, a studia humanitatis-nak gyakorlatias, életközeli beállítottsága. A késõbbi humanisták, a könyvnyomtatás föltalálását követõen, tevékenyen közremûködnek a klasszikus kiadások technikai elõállításában; és a könyvnyomtatás kényszeríti ki azután az új nyelvtani és irodalmi fejleményeket egyes népnyelvek (a majdani nemzeti nyelvek) körében: gondoljunk a helyesírásra, a szintaktikai és lexikális egységesítésre, az új irodalmi pályáknak s az új irodalmakra eszmélõdõ kritikai tevékenységnek lehetõségére.

Ehhez képest a bölcsészettudományoknak ma radikálisan új föladatokkal kell szembenézniök. Az új jövõre való fölkészülés legkésõbb az 1950-es években megkezdõdött - annak a munkacsoportnak a mûködésével, amely a torontói egyetem égisze alatt az Explorations címû folyóiratot kiadta. E munkacsoportnak számos, ám bizonnyal nem mindegyik fölfedezését idõközben ismertté tette leghíresebb, legkülöncebb, de az új gondolati irányokat korántsem egymaga létrehozó tagja, Marshall McLuhan. A csoporthoz szorosabban vagy lazábban kapcsolódott például Polányi Károly, aki a pénz szemantikájáról közölt tanulmányt. Korábbi publikációi révén két másik magyarnak is meghatározó szerep jutott, tudniillik Hajnal Istvánnak és persze Balázs Bélának. "Az Explorations", olvasható Edmund Carpenter 1960-ban írt retrospektív összefoglalásában, "olyan nyelvek grammatikáját kutatta, mint a nyomtatott szöveg, az újság-forma és a televízió. ... Arra igyekezett rámutatni, hogy alig tudunk valamit az írásbeliség szerepérõl a nyugati ember formálásában, s hogy úgyszintén nem érzékeljük az elektronikus médiumok szerepét a modern értékek alakításában. Az írásbeliség különleges érdekei oly mélyen rögzültek, hogy az írásbeliség maga sohasem vált vizsgálódás tárgyává. A mostani elektronikus forradalom pedig olyannyira átható, hogy nehezünkre esik távolságot tartanunk tõle és tárgyilagosan szemügyre vennünk. Ám ezt meg lehet tenni, s gyümölcsözõ megközelítés egyik közeget a másikon át vizsgálni: a nyomtatott szöveget az elektronikus médium perspektívájából tekinteni, vagy a televíziót a nyomtatott szöveg segítségével elemezni."

Az egyik médiumot a másik eszközeivel kutatni: ez lesz tehát az új bölcsészettudományok föladata. S ezt a föladatot - hogy befejezésül visszatérjek a kezdetben mondottakhoz - teljességgel gyakorlatiként kell fölfognunk. Miközben a hagyományos bölcsészettudományok immár csupán emlékeket jelentõ elemeit muzealizáljuk, a ma s a holnap számára tényleges üzenetet hordozó részeit pedig fölkészítjük a 21. századra, bölcsészként elsõdlegesen nem a bölcsészettel kell foglalatoskodnunk - hanem hozzá kell járulnunk egy új életforma fölépítéséhez.