Nyíri Kristóf:
 
 

Elõadásom hátterét az a szemlélet képezi, miszerint a kommunikáció technológiáinak változásai a történelem során újra meg újra változásokat eredményeztek a tudás elõállításának és megmunkálásának jellegében, s egyáltalán a tudás természetében. Jelesül a könyvnyomtatás - a sajátos európai viszonyok közepette - döntõ szerepet játszott a modern tudomány kialakulásában. A nyomtatott szövegekhez, kisebb vagy nagyobb mértékben, gyakran járultak diagramok és képek; ám mindig a szöveg uralkodott a kép felett. A lineáris szöveg logikája szigorú érvelést tett lehetõvé, ugyanakkor a tudományon belül nemcsak szakosodáshoz, de túlzott elkülönülésekhez is vezetett. A filozófus és szociológus Otto Neurath, a Bécsi Kör egyik vezetõ tagja, az elsõk között képviselte ama nézetet, miszerint valamilyen képi nyelv segítségével a tudomány új egysége volna elérhetõ. Elõadásom befejezõ részében utalni fogok arra, hogy a számítógépes grafika széleskörû alkalmazása és a multimediális számítógépes hálózatok térhódítása elhozhatja Neurath látomásának beteljesülését.
 

Archaikus tapasztalat

A neuropszichológus Merlin Donald Origins of the Modern Mind c. könyvében az ember kialakulásának három evolúciós átmenetét különbözteti meg. Az elsõ átmenetet, az emberszabású majmoktól a homo erectusig,"az emberi reprezentáció legalapvetõbb szintjének, az események mímelésére vagy újra-megjelenítésére való képességnek kialakulása jellemzi".⁽¹⁾ A mímelés lehet hangutánzó is, többnyire azonban mutatvány, ill. látvány; az emberi intelligencia alaprétege, érzékelteti Donald, vizuális - nem véletlen könyvében a hangsúlyos utalás Rudolf Arnheim Visual Thinking c., 1969-ben megjelent úttörõ munkájára.⁽²⁾ A második átmenet, a homo erectustól a homo sapiensig, lezárta a modern ember biológiai evolúcióját."Ezen átmenet kulcsmozzanata", írja Donald, "az emberi beszédképesség megjelenése volt, beleértve a narratívák konstruálásának és dekódolásának teljesen új kognitív képességét." A harmadik evolúciós átmenet "közelmúltbeli és nagyrészt nem-biológiai, de tisztán kognitív szempontból mégis az evolúció új szakaszához vezetett, melyet a kognitív architektúra fõ tényezõiként a vizuális szimbolika és a külsõ memória kialakulása jellemzett." Ehhez az utolsó átmenethez Donald "a vizuális szimbolikus invenciónak három nagyrészt különbözõ irányát" rendeli: "a képi, az ideografikus és a fonológikus" újítást.⁽³⁾ Közülük a képi alakult ki elõször; és Donald kiemeli, hogy az már önmagában új kognitív struktúra⁽⁴⁾ létrejöttét jelentette, lehetõvé téve az "analitikus gondolkodás" bizonyos kezdetleges formáit, azaz "a formális érvelést, a rendszeres osztályozásokat, az indukciót és dedukciót".⁽⁵⁾

A hangzó-szóbeli nyelv, még elbeszélõ funkciójában is, konkrét szituációkba ágyazott. A képek elvonatkoztatnak; ám mivel hasonlítanak is, a képi reprezentáció óhatatlanul õriz némi közelséget a konkrét világhoz. Mindig ugyanazt a világot képezzük le, ha a kiválasztott nézetek és részletek különböznek is. Ezzel szemben a helyzetfüggetlen, konvencionális, általános terminusokat alkalmazó alfabetikus írott nyelv radikálisan elvonatkoztató. Itt az absztrakció különbözõ irányai eltérõ problémákhoz, a hatékony problémamegoldás eltérõ módjaihoz, eltérõ diszciplínákhoz vezetnek - az elmélet szintjén látszólag különbözõ világokat teremtenek.
 

Tudomány és kommunikáció

"Vizualizáció és megismerés" c. tanulmányában Bruno Latour az írás és képi ábrázolás mesterségét jelöli meg a modern tudomány végsõ alapjaként.⁽⁶⁾ Az írás és a képi ábrázolás technikái a megismerés tárgyait hordozhatóvá s ugyanakkor maradandóvá, a megismerés hatalmi központjaiban összegyûjthetõvé, bemutathatóvá, egymással összeilleszthetõkké teszik.⁽⁷⁾
Latour nem utal, pedig utalhatna, a mi Hajnal Istvánunkra;⁽⁸⁾ amúgy azonban a kérdéskör teljes újabb irodalmát áttekinti. Hivatkozik kivált Jack Goody 1977-es The Domestication of the Savage Mind-jára,⁽⁹⁾ amely az alfabetikus írásbeliség rendszerezõ-logikus hatását elemzi. Hivatkozik Elizabeth Eisenstein 1979-es The Printing Press as an Agent of Change: Communications and Cultural Transformations in Early-Modern Europe-jára, amely a nyomtatott könyvek terjedése és az újkori tudomány kezdetei közötti szoros kapcsolatot taglalja. "Nyilvánvaló", írta Eisenstein, "hogy a gazdagabban megrakott könyvespolcok megnövekedett lehetõséget kínáltak különbözõ szövegek tanulmányozására és összehasonlítására. Már azáltal, hogy több szétszórt adatot tettek hozzáférhetõvé, hogy megnövelték az arisztotelészi, alexandriai és arab szövegek kibocsátását, a nyomdászok ösztönözték ezen adatok rendszerezését. Némely középkori partvonaltérkép már régóta pontosabb volt, mint számos antik megfelelõje, ám kevesen pillanthatták meg akár ezt, akár azt. Amiként különbözõ régiókból és korszakokból származó térképek kapcsolatba kerültek egymással az atlaszok kiadási munkálatai során, akként kerültek össze tudós szövegek bizonyos orvosok és csillagászok könyvtáraiban."⁽¹⁰⁾

Hivatkozik továbbá Latour, természetesen, William Ivins 1953-as Prints and Visual Communication címû ragyogó munkájára.⁽¹¹⁾ Ivins arra mutatott rá, hogy a képsokszorosítás megfelelõ technológiájának hiánya az európai történelem során, úgy a tizenötödik század elejéig, a tudomány fejlõdésének egyik fõ akadálya volt. Az idõsebb Plinius A természet históriája címû, az elsõ században született mûve némely igencsak tanulságos passzusban írja le a görög botanika mint tudomány teljes kudarcát. Hadd idézzem itt e passzusok Ivins által adott drámai összefoglalását:

"A görög botanikusok felismerték, hogy leírásuk érthetõségéhez szükség van képekre is. Ezért megpróbálkoztak a képek alkalmazásával, de ezeket csak olyan módszerekkel tudták elõállítani, amelyek alkalmatlanok voltak a vizuális tények teljes és pontos megismétlésére. Az egymást követõ másolók keze végeredményben olyan torzulást eredményezett, amely nemhogy segítette volna, de gátolta a verbális közlés megvilágítását és pontosítását. Ezért a görög botanikusok tanulmányaikban felhagytak az illusztrációk közlésével, megpróbáltak legjobb tudásuk szerint szavakkal boldogulni. Ugyanakkor szavakkal képtelenek voltak úgy leírni a növényeket, hogy azokat fel is lehessen ismerni - azért, mert a különbözõ helyeken ugyanannak a dolognak más volt a neve, és ugyanaz a név különbözõ hely[ek]en mást és mást jelentett. Végezetül a görög botanikusok lemondtak arról, hogy szavakkal írják le a növényeket, és megelégedtek azzal, hogy megadták [az egyes növények] [valamennyi általuk ismert nevét], és felsorolták, milyen emberi betegség ellen használhatók. Más szóval, a tudományos leírás [és elemzés] abban a pillanatban összeomlott, amikor meggyõzõ képek híján kizárólag szavakhoz kötõdött."⁽¹²⁾

A képnyomatok technikáját 1400 körül találták fel. Ivins szerint ez a találmány a kommunikáció történetének sokkal forradalmibb eseménye volt, mint a könyvnyomtatás feltalálása fél évszázaddal késõbb. A képek többé-kevésbé pontosan megismételhetõek lettek. Ám még igencsak távol álltak attól, hogy adott természeti tárgyak hû leképezései legyenek; a hû reprezentáció iránti igény maga is csak fokozatosan alakult ki a tizenötödik század folyamán. Az 1483 körül Rómában kiadott úgynevezett Pseudo-Apuleius egy kilencedik századi botanikai kézirat nyomtatott változata, ábrái a kézirat illusztrációi alapján készültek, s bármiféle növényazonosításra természetesen alkalmatlanok. Ehhez képest az 1485-ben megjelentetett Gart der Gesundheit szerzõje, mutat rá Ivins, már lényegesnek tartotta, hogy képeit ténylegesen természet után fesse avatott mester. Ivins emlékeztet arra, hogy amikor például Lessing a Laokoón-szoborról írt, nemcsak annak eredetijét nem látta, de a létezõ ábrázolások alapján nem is tudhatta, hogy az pontosan hogyan nézett ki. "Mindegyik metszõ", írja Ivins, "természetesen úgy formálta meg az információt, ahogy azt az õ [metszési stílusának] racionalitáshálója megengedte. ... Az elkészült vizuális kijelentések közt azonban olyan nagy különbség mutatkozik, hogy csak [a] történelmi képzelõerõ [megfeszítésének] segítségével feltételezhetõ, hogy ezek az egymástól ennyire különbözõ képek ugyanarról a dologról szólnak. Legjobb esetben is csak valami [családi] hasonlóságról beszélhetünk."⁽¹³⁾ A fényképezés eljövetelét megelõzõen, hangsúlyozza Ivins, nem létezett olyan technológia, amely alkalmas lett volna egyes tárgyak pontos képi ábrázolására.

Latour tanulmányára hivatkozik Peter Galison, Image and Logic: A Material Culture of Microphysics címû nemrég megjelent könyvében.⁽¹⁴⁾ Galison mintegy ott folytatja, ahol Ivins abbahagyta: a mai fizika - jelesül a részecskefizika - és a képi adatrögzítés kapcsolatait elemzi. A mûszerkészítés két versengõ hagyományára utal. Ahogy fogalmaz: "Az egyik hagyomány célja: természeti folyamatok reprezentációja teljességükben és komplexitásukban - olyannyira világos képek elõállítása, amelyek a maguk egyediségében is bizonyítékul szolgálhatnak valamely új entitás vagy effektus meglétére. Ezek a képek mimetikusként kerülnek bemutatásra és védelmezésre - úgymond úgy prezentálják a dolgok formáját, amint azok a világban elõfordulnak. ... Ezzel a mimetikus hagyománnyal", folytatja Galison, "szeretném az általam 'logikai'-nak nevezett hagyományt szembeállítani, amely elektronikus logikai körökben összekapcsolt elektronikus számlálókra alapoz."⁽¹⁵⁾ Az 1980-as évek elején, mutat rá Galison, a "képi" hagyomány és a "logikai" hagyomány összeolvadt, amennyiben "elektronikusan generált, számítógép-szintetizálta képek elõállítására került sor. Éppen egy ilyen "fénykép" volt a W és Z részecskék 1983-as felfedezésének hírnöke - elsõ ízben történt meg, hogy valamely esemény egyszeri elektronikus kimutatása a szélesebb fizikusi közvélemény elõtt önmagában kényszerítõ bizonyítékként szerepelt."⁽¹⁶⁾

A digitális grafika megjelenése⁽¹⁷⁾ persze csak egyik mozzanata annak a mélyreható változásnak, amelyet a számítógépnek - aholis "számítógépen" ma már visszavonhatatlanul a hálózatba állított számítógépet, vagyis az interaktív multimediális világhálót kell értenünk - a tudomány mindennapjaiba történõ behatolása jelent. A hordozhatóság, maradandóság, prezentálhatóság, rendezhetõség és kombinálhatóság Latour által taglalt képletei az internet közegében merõben új jelentést nyernek. A könyvkultúrára alapozódott tudományt - a világhálóra alapozódó tudomány váltja föl.
 

Írásbeliség és tudásfragmentálódás

Az egységes tudásegészbe vetett hit a középkor során mindvégig eleven volt; Descartes-nál és Leibniz-nál, a tizenhetedik században, csupán új megfogalmazást nyert. Ám csak a könyvnyomtatás teremti meg - a szövegazonosság biztosításával, a szövegromlás kiküszöbölésével, a matematikai képletek és magyarázó ábrák sokszorosíthatóságával - annak elvi lehetõségét, hogy egyáltalán létrejöhessen az ismeretek egységes fogalmi kerete, a tudás összefüggõ világa. A tizennyolcadik századra pedig kiderült, hogy a tudás rohamosan bõvülõ tartalmai szétfeszítik ama világot. Az egységes tudásegész gondolata a tizenhatodik és tizenhetedik században, egyetlen tovatûnõ történelmi pillanatig, valós eszmény. Elõtte alaptalan volt; utána elérhetetlen. A történetet valamelyes részletességgel elemeztem "Electronic Networking and the Unity of Knowledge" címû, 1994-ben írt tanulmányomban.⁽¹⁸⁾ Itt csak egyetlen mozzanatot emelek ki. Az újkori tudást nem pusztán terjedelme teszi alkalmatlanná arra, hogy egyetlen egységes egésszé szintetizálódhassék. A huszadik századi filozófia fõ felfedezésének alighanem az tekinthetõ, hogy végsõ soron minden tudás gyakorlati tudáson alapszik. Mármost miközben készségekre, ügyességekre a gyakorlatnak egyszerre több területén is szert tehetünk, ezeket a készségeket nyilván nem összegezhetjük. Az elméleti tudásnak nyomtatott szövegek által közvetített különbözõ tartományai nem egyesíthetõk egyetlen egésszé, amikor az alapjukul szolgáló gyakorlatok széttartóak.⁽¹⁹⁾

A képek mutatni képesek, amit a szöveg csak leírni tud: a képek tényközlõ képessége viszonylag független nyelvi-fogalmi környezetüktõl, s ráadásul a képek könnyebben közvetítenek gyakorlati tudást, mint a szöveg. Nem véletlen, hogy - mint bevezetõül említettem - a logikai pozitivista egységtudomány szenvedélyes élharcosa, Otto Neurath, tervezett enciklopédikus összefoglalásait annak idején egyfajta nemzetközi képnyelvvel gondolta kiegészíteni.⁽²⁰⁾ Neurath a "tipografikus képi nevelés nemzetközi rendszerén" dolgozott ("International System Of TYpographic Picture Education", rövidítve: isotype), kölcsönösen összefüggõ képek rendszerén, melyet ugyan szónyelvekkel együtt kívánt használni, ám önálló vizuális logika alapján épitett föl. Az isotype kétdimenziós;⁽²¹⁾ különleges konvenciókat, formákat és színeket alkalmaz. "Gyakran igen nehéz", írta, "szavakban elmondani, ami a szemnek nyomban világos. Szükségtelen szavakban elmondanunk azt, amit világossá tehetünk képek által."⁽²²⁾ Neurath kiemelte, hogy képnyelvének kidolgozása nagyobb célt szolgálna: a közös, egyesített tudás nemzetközi enciklopédiájának megalkotását.⁽²³⁾ "A szavak elválasztanak, a képek kapcsolatot teremtenek" - írta.⁽²⁴⁾ Ám magasztos látomását megközelítõleg sem tudta valóra váltani. Kísérletei, melyeket az 1920-as évektõl az 1940-es évekig folytatott, technológiailag korainak bizonyultak. Az isotype program keretében kidolgozott ikonok modellként szolgáltak ama nemzetközi képi jelek számára, amelyekkel ma naponta találkozhatunk repülõtereken és pályaudvarokon, de - mivel oly kezdetlegesek, s elõállításuk oly körülményes - nem alkothatták valamely valóban vizuális nyelv alapját. Az ikonikus forradalom, melynek ma tanúi vagyunk, nyilvánvalóan lehetõséget teremt egy ilyen nyelv létrehozására.
 

Hálózott környezet

Miközben a kortárs filozófia berkeibõl tekintve a világ eleve-adottságában - önmagában összefüggõ, s ezáltal összefüggõ elmélettel leírható voltában - hivõk immár reménytelenül elmaradottnak tûnnek, a tudományok munkásai maguk korántsem egységesek az egységes elmélet lehetõségének elvetésében. A tudásegész gondolatát elvetõ tudósok egyfelõl persze a kutatómunka tényleges élményeit általánosítják; másfelõl azonban - mint a The Disunity of Science címû, 1996-ban megjelentetett gyûjtemény bevezetõ tanulmányának szerzõje, a már említett Peter Galison rámutat - társadalmi-politikai élményeiket is. "Ezek a 'belsõ' tudományos viták a fundamentalitásról, visszavezethetõségrõl, és így tovább", írja, "nem vákumban zajlanak. Mélységesen beágyazottak az adott kultúrába, amelyben a különbözõ szubkultúrák csaknem-autonómiája ma lényegesnek számít, míg a háború elõtti években vagy akár a negyvenes és ötvenes években egyszerûen nem számított annak."⁽²⁵⁾ Számos kutatás, ma is, éppen az átfogó elmélet megalkotásának igényével folyik. Utalhatunk a Galison által is fölsorolt törekvésekre a fizika körébõl;⁽²⁶⁾ vagy a szociobiológus Edward Wilson által 1998-ban kiadott, The Unity of Knowledge alcímet viselõ könyvében⁽²⁷⁾ megfogalmazottakra. "A természettudományokon belül", írja Wilson, "a diszciplináris korlátok eltûnõben vannak, hogy elmozduló hibrid tartományoknak adjanak helyet, amelyekben az egyetértés-összemûködés [consilience] implicit. Ezek a tartományok a komplexitás sok szintjét átfogják, a kémiai fizikától és fizikai kémiától a molekuláris genetikáig, kémiai ökológiáig és ökológiai genetikáig, miközben az új specialitások egyike sem tekinthetõ többnek, mint a kutatás valamely új fókuszának."⁽²⁸⁾ A Nobel-díjas fizikus Sheldon Glashow által 1989-ben egy "A tudomány vége?" címû konferencián tartott indulatos hozzászólása, mely szerint a filozófiai szkepticizmus nyilván képtelen aláásni a tudományba mint egységes, egyetemes, objektív vállalkozásba vetett hitet - van-e valaki, kérdezte Glashow, aki tényleg kételkedik a Jupiter Galilei által évszázadokkal ezelõtt fölfedezett holdjainak létezésében? vagy a fertõzõ betegségek modern elméletében?⁽²⁹⁾ - alighanem a kutatói társadalom többségi véleményét tükrözi.

Lehetséges-e ezen vélemény mellett mintegy filozófiai igénnyel érvelni? Úgy gondolom, hogy igen. Három szempontot fogalmazok meg. Mindhárom összefügg az elmélet és gyakorlat közötti folyamatosság újbóli megerõsödésével a hálózott digitális kultúra hajnalán. Elõször: amikor az alapkutatásokhoz viszonyítva megnõ az alkalmazott kutatások súlya,⁽³⁰⁾ a diszciplináris széttagoltság képe helyett a mindennapi élet koherenciájának élménye válik meghatározóvá. Másodszor: a számítógép közegében elvont számítás és konkrét kísérlet közelebb kerülnek egymáshoz; az egyes elméleteket a virtuális térben egynemûsödõ különbözõ készségek immár kevésbé választják el egymástól. Itt utalok vissza Galison korábban már említett tézisére a mûszertechnika elméletek-között közvetítõ funkciójáról.⁽³¹⁾ Harmadszor: a digitilizáció következtében szöveg és kép a korábbiaknál sokkal szorosabb kapcsolatba lép egymással. S a képek segítségével, mint már jeleztem, könnyebben adható át gyakorlati tudás, mint szövegek segítségével. Ezen körülmény folytán, valamint ama tény folytán, hogy az internet közegében a diszciplináris elzárkózás nehezen tartható fenn, az egységes tudomány perspektívája ma jóval kevésbé illuzórikus, mint néhány évtizeddel ezelõtt volt. A hálózott, digitális képalkotás és képhasználat világa - transzdiszciplináris világ.⁽³²⁾

1. Merlin Donald, Origins of the Modern Mind: Three Stages in the Evolution of Culture and Cognition, Cambridge, Mass.: Harvard University Press,1991, 16.o. - Ehelyütt is megköszönöm Pléh Csabának, hogy kitartó barátsággal újra meg újra segítséget nyújt kognitív tudományi szakirodalmi tájékozódásaimban, s kivált, hogy Donald munkájára felhívta figyelmemet.

2. Uo.167.o.

3. Uo. 278.o.

4. Uo. 284.o.

5. Uo. 273.o.

6. Bruno Latour, "Visualization and Cognition: Thinking with Eyes and Hands", Knowledge and Society: Studies in the Sociology of Culture Past and Present, Greenwich, CT: JAI Press, 1986, 3.o.

7. Uo. 7.o. - "Economics, politics, sociology, hard sciences", írja Latour, "do not come into contact through the grandiose entrance of 'interdisciplinarity' but through the back door of the file. ... domains which are far apart become literally inches apart", 28.o. - Latour utal a tudomány és technológia új ágaira, amelyek "can accelerate the mobility of traces, perfect their immutability, enhance readability, insure their compatibility, quicken their display: satellites, networks of espionage, computers", uo. 30.o.

8. Tudniillik Hajnal "Le rôle social de l'écriture et l'évolution européenne" c. cikkére, mely a brüsszeli kiadású Revue de l'Institut de Sociologie Solvay c. folyóiratban jelent meg1934-ben.

9. Cambridge: Cambridge University Press.

10. Cambridge: Cambridge University Press, 1979. I. köt., 74.sk.o.

11. William M. Ivins, Jr., Prints and Visual Communication, Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1953.

12. Uo. 15.o. - Múlt év novemberi konferenciánk óta eltelt idõszakban Ivins könyve magyarul is megjelent: A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció, Budapest: Enciklopédia Kiadó, 2001. A fenti passzust ezen kiadás 18. lapja nyomán idézem, az - általánosságban igen jó - fordítás korrekcióit szögletes zárójelekkel jelzem. A magyar kiadás egyébként - talán megmagyarázhatóan, talán érthetõen, de mégiscsak képtelen módon - nem tartalmazza az eredeti kiadás illusztrációit.

13. A nyomtatott kép..., 59.sk.o.

14. Chicago: University of Chicago Press, 1997.

15. Uo. 19.o.

16. Uo. 21.o.

17. Melynek jelentõsége nemcsak az egyszerû leképezésben vagy élethû rekonstrukciók megalkotásában áll, hanem - amint azt bevezetõül jeleztem, s amint arra alább még visszatérek - egyfajta új, konvencionális, képi jelrendszer lehetõvé tételében. Tanulságosan fogalmaz David Knight, "Seeing and Believing in Chemistry" c. tanulmányában (a tanulmányra Palló Gábor, az MTA Filozófiai Kutatóintézete tud. igazgatóhelyettese hívta fel figyelmemet). A kémia által vizsgált szerkezetek, írja Knight, "nem érthetõk meg a mostanára már gyakran számítógépprogramokban megtestesülõ képek és diagrammok vizuális nyelve nélkül. ... A konvenció a realizmust a kémiai illusztrációk világában hamarabb váltotta fel, mint a szépmûvészetekben." (Knight, jelzett mû, az Olaf Breidbach és Karl Clausberg által szerkesztett Video ergo sum: Repräsentation nach innen und außen zwischen Kunst- und Neurowissenschaften c. kötetben, Hamburg: Verlag Hans-Bredow-Institut, 1999, 181. és 191.o.)

18. A Stephanie Kenna és Seamus Ross által szerkesztett, Networking in the Humanities c. kötetben, London: Bowker-Saur, 1995. Magyar változata "Hálózat és tudásegész" címmel jelent meg a Sándor Iván és mások által szerkesztett A századvég szellemi körképe c. kötetben, Pécs: Jelenkor Kiadó, 1995.

19. Amit Joshua Meyrowitz a tizenhatodik századdal mint a könyvnyomtatás kibontakozó korával s a tudományok diszciplináris tagolódásával kapcsolatban ír, kiegészítésre szorul. Meyrowitz így fogalmaz: "[a]ll fields begin to develop 'introductory' texts that must be read before one can go on to 'advanced' texts. Identities splinter into a multitude of separate spheres based on distinct specialties and mastery of field-specific stages of literacy. The new grading of texts serves as a barrier to straying from one field into another. Crossing into a new field demands that one must bear the embarrassement of starting again as a novice and slowly climbing a new ladder of printed knowledge. This contrasts markedly with the oral and scribal approach, which is inherently interdisciplinary and non-graded." (Meyrowitz, "Medium Theory", a David Crowley és David Mitchell által szerkesztett Communication Theory Today c. kötetben, Stanford, California: Stanford University Press, 1994, 65.o.)

20. "Was wir Wissenschaft nennen, kann als die typische Art des Argumentierens angesehen werden, die den Menschen aller Nationen, reich und arm, gemeinsam ist. Diskussionen über Sonne, Mond, Sterne, Anatomie, Geographie, Freude und Schmerz können in jeder Zivilisation geführt werden; Theologie und Rechtsausdrücke haben andererseits hauptsächlich lokalen Charakter. - Es ist wichtig, das, was den Menschen gemeinsam ist, in einer Sprache auszudrücken, die möglichst einfach und neutral ist. Eine Bildersprache, die Hieroglyphensprache, hat den Vorteil, von der Wortsprache unabhängig zu sein, ist besonders geeignet, faktische Information auf vereinfachte Weise zu vermitteln, und hat eine gewisse Neutralität." (Otto Neurath, "Visual Education: Humanisation versus Popularisation" [1945], itt a német fordításból idézve: "Bildpädagogik: Humanisierung gegen Popularisierung", az Otto Neurath, Gesammelte bildpädagogische Schriften c. kötetben, szerk. Rudolf Haller és Robin Kinross, Wien: Hölder-Pichler-Tempsky, 1991, 649.o.)

21. "Az írott vagy beszélt nyelv csupán 'egykiterjedésû' - egyik hang idõben a másik után következik, a szójelek a papíron egymás után következnek, mint például a távirati jelek a hosszú, keskeny papírszalagon. Ugyanez igaz könyvek esetében is - egyik szó az alatta lévõ sorban lévõ másik fölött nincs hatással az értelemre. De vannak 'kétkiterjedésû' nyelvek is" (uo. 60.o.).

22. Otto Neurath, International Picture Language (1936). Újranyomtatva: Department of Typography & Graphic Communication, University of Reading, 1980, 26.o.

23. Uo. 65. és 111.o.

24. Uo. 18.o.

25. Peter Galison - David J. Stump, szerk., The Disunity of Science: Boundaries, Contexts, and Power, Stanford: Stanford University Press, 1996, 8.o.

26. Ld. uo. 5.skk.o.

27. Edward O. Wilson, Consilience: The Unity of Knowledge, New York: Alfred A. Knopf, 1998. Az általam alább idézett kiadás: New York: Vintage Books, 1999.

28. Jelzett kiad., 11.o.

29. A hozzászólásról beszámol John Horgan, The End of Science: Facing the Limits of Knowledge in the Twilight of the Scientific Age (1996). Második kiadás, új utószóval, New York: Broadway Books, 1997, 62.o. Köszönettel tartozom Palló Gábornak a kérdéskörre vonatkozó számos érdekes beszélgetésért - s külön köszönettel, amiért Horgan könyvére fölhívta a figyelmemet.

30. Kitûnõ vonatkozó elemzésekkel szolgál az ismert szerzõ Donald E. Stokes posztumusz, Pasteurs Quadrant: Basic Science and Technological Innovation címû, 1997-ben - Stokes halála évében - megjelent, amúgy meglehetõsen visszhang nélkül maradt munkája. A szöveg - oldalanként - letölthetõ a http://brookings.nap.edu/books/0815781776/html/index.html helyrõl. - Alapkutatás és társadalmi megrendelés viszonyának kommunikációelméleti szempontú irodalmához ld. Tamás Pál "A tudományos kommunikáció változó terei: az információtermelés új rendjérõl" címû vázlatát, az MTA Filozófiai Kutatóintézete által koordinált interdiszciplináris kutatás (A XXI. SZÁZAD KOMMUNIKÁCIÓJA - Mobil információs társadalom) webhelyén: http://21.sz.phil-inst.hu/TamasP/tamas_prj2nd_descr.htm.

31. Galison nem hiszi, hogy a fizika "self-contained and self-stabilizing" blokkokra hasadt volna. Úgy látja, hogy létezik egyfajta "intercalation of diverse sets of practices (instrument making, experimenting, and theorizing) that accords physics its sense of continuity as a whole, even while deep breaks occur in each subculture separately considered"; azt vallja, lehetséges "to demonstrate the deep continuity of experimental practice through an analysis of the instruments of modern physics" (Galison, Image and Logic, 19.o.).

32. Ld. pl. Barbara Stafford brilliáns könyvét: Good Looking: Essays on the Virtue of Images. Mint Stafford írja: "a képi kutatások olyan területét kell kiküzdenünk [forge an imaging field], amely transzdiszciplináris problémákra összpontosít... Ám még a transzdiszciplináris ... kezdeményezés sem elég radikális. Úgy gondolom, végre el kell vetnünk azt az intézményesített elképzelést, miszerint csakis a 'tiszta' kutatás csodálatraméltó - beleértve a képek kutatását... komoly megfontolást érdemel az az állítás, miszerint legtartalmasabb vizsgálódásaink nagyrészét éppen az élteti, hogy gyakorlati célokon gondolkodik. ... a dinamikus vizualizáció jelentést ad az értelmetlen adatcsomagnak, dirib-darab jelek láncolatának, vagy egymással kapcsolatban nem álló fragmentumok végtelen sorozatának. Következésképp számos asztrofizikus, radiológus, meteorológus és mérnök immár nehezményezi a szélesedõ szakadékot, amely egyfelõl a nyers számok akkumulációja és másfelõl azoknak gyakorlati elemzést lehetõvé tevõ vizuális formátumba történõ transzformációja között tátong." (Barbara Maria Stafford, Good Looking: Essays on the Virtue of Images, Cambridge, Mass.: MIT, 1996, 10., 14. és 25.o.)