Nyíri Kristóf (MTA Filozófiai Intézete):
Globális társadalom és lokális kultúra
a hálózottság korában*
Az ember kulturális evolúció eredménye, az emberi környezet kezdettõl fogva
mesterséges. Ugyanakkor az ember természeti lény is, s ebben az értelemben
éppenséggel megengedett természetes emberi életvilágról beszélnünk. Az ember
természetes életvilágának társadalmi keretét közvetlen személyes viszonyok alkotják.
Az emberi társadalmat néhány ezer évvel ezelõttig az ilyen viszonyok kizárólagossága
jellemezte; egészen a tizenkilencedik századig Európában ezek voltak uralkodóak,
mint ahogyan a világ számos táján ma is azok; s ezek képezik a kisgyermekkori
fejlõdés elengedhetetlen környezetét mindig és mindenütt. A szociológiában
primércsoportnak hívják azokat a köröket a modern társadalmon belül, amelyek
változatlanul személyes, face-to-face kommunikáción alapszanak - mint a család vagy
a szomszédság. Még az újkori-modern, nagymértékben a könyvnyomtatás elvont és
személytelen közegétõl meghatározott világban is az ember normális létmódjának
részét jelentette, hogy számos primércsoport tagja. A modern ember azonban
jellemzõen - néha már-már mindenekelõtt - olyan csoportokkal is azonosul, amelyek
tagjai egymással legnagyobbrészt sohasem találkoztak. Ezzel hasadás keletkezik
kinek-kinek kommunikációs környezetében. A természetes-multimediális, valamennyi
érzékszervet szerephez juttató kommunikáció szûk kört szólít meg s általában a
mindennapira, sõt a lényegtelenre korlátozódik, miközben a meghatározónak érzett, az
egész nagycsoporthoz szóló közlemények az interaktivitást lehetõvé nem tévõ, néma,
lineáris, elvont nyomtatott nyelv sorvadt közegében fogalmazódnak meg.
A Nyugat modern történetében az alapvetõ helyet elfoglaló nagycsoport a nemzet.
Elõadásom elsõ témáját azok a kommunikációtechnológiai fejlemények képezik,
amelyek a nemzet mint elvont közösség kialakulásában lényeges szerepet játszottak.
Másodsorban bizonyos a nevezett technológiák ellen irányuló késõ-tizenkilencedik
századi irodalmi reakciókra fogok utalni. A tizenkilencedik század végén ill. a
huszadik század elején ugyanakkor már új - elektromos - kommunikációs
technológiák váltak láthatóvá: harmadszorra olyan reményekrõl fogok beszélni,
amelyek ez utóbbiakra vonatkoztak; a történetet itt az ezerkilencszázhetvenes évekig,
az ún. másodlagos szóbeliség Walter J. Ong-féle paradigmájának teljes
kibontakozásáig szeretném követni. A nyolcvanas évekkel bekövetkezett a
világot-átfogó számítógéphálózatok áttörése; az ekkorra már félreismerhetetlen, a
globális gazdaság és politika irányába mutató folyamatok tovább erõsödtek. Ez lesz
tehát negyedik témám: globalizáció és a nemzetállam funkcióvesztése. A
funkcióvesztés semmiképpen nem totális. Az államok ma azzal a sürgetõ föladattal
néznek szembe - s ezen föladat teljesítéséhez elvben és általában meg is vannak az
eszközeik - , hogy egyfelõl területükön a hálózat alkalmas hozzáférhetõségét
biztosítsák, másfelõl megfelelõ képzés révén lakosságukat olyan helyzetbe hozzák,
melyben azok ama hozzáférhetõséget ténylegesen ki is tudják aknázni. Ez persze
olyan föladat, amelyet immár szubnacionális államjellegû entitások is el tudnak látni.
Globalizáció és lokalizáció kölcsönösen föltételezik egymást - ez ötödik témám.
Befejezésül pedig a lokalizáció kihatásairól szeretnék beszélni: új közösségiségrõl,
melyet a világot-átfogó hálózódottság tesz lehetõvé; szoros - csaknem-közvetlen - és
interaktív-multimediális - csaknem-személyes - viszonyokról a globális virtuális
térben; s az új helyi közösségiségrõl.
A tizenötödik század Európája számtalan nyelv ill. dialektus és számtalan feudális uralmi fennhatóság vidéke volt, aholis a nyelvterületek és a feudális befolyási övezetek még véletlenül sem estek egybe. A tizenhatodik század abszolutisztikus monarchiáinak központosító törekvései szükségképpen irányultak a nyelvi egységesítésre is - egységesítésre, amely nélkül a megfelelõen mûködõ bürokráciák fölépítése lehetetlen lett volna. Ám a modern, egységes nemzeti nyelvek keletkezésekor a politikai akaratnál többet nyomtak a latban a könyvnyomtatás ill. a könyvkereskedelem gazdasági érdekei. A könyvkiadók abban voltak érdekeltek, hogy minél magasabb példányszámokat érjenek el; olyan - potenciális - olvasóközönséget céloztak meg, amely nem tudott latinul; a nyelvjárásbeli különbségek kiküszöbölésén munkálkodtak a szókincs, a nyelvtan és az írásmód körében, hogy a vonatkozó beszélt nyelven minél szélesebb olvasóközönséget szólíthassanak meg. Németországban a könyvüzlet ismeretes módon Luther zsenijét használta ki - ti. nem utolsósorban nyelvi zsenijét.
Könyvnyomtatás és könyvkereskedelem tehát - beleértve a folyóirat- és
napilap-üzletet - jó példát szolgáltatnak nemzeti nyelv és nemzeti piac összefüggésére.
A döntõ összefüggés mindazonáltal a nemzeti nyelv és a nemzeti munkaerõpiac között
áll fenn. [1] Ahhoz, hogy a modern ipari társadalom teljesértékû tagja legyen, az
egyénnek képesnek kell lennie arra, hogy a legkülönbözõbb helyzetekben
sokmindenki mással kommunikáljon s kivált arra, hogy ismét és ismét új
munkaföladatokra készüljön föl - más szavakkal, a kontextusmentes kommunikatív
kompetencia magas fokával kell rendelkeznie. Ez a kompetencia nem sajátítható el
mondjuk önmagukra utalt falusi iskolákban; átadása kiterjedtebb iskolarendszert
föltételez, amelyben az alacsonyabb szintû iskolákban tanítók a maguk egységes
képzését magasabb iskolákban kapják meg. Aholis "egységes képzés" egyúttal
egységes nyelven, vagyis a nemzeti nyelven történõ képzést is jelent. A mûvelõdési
piramis csúcsán helyezkedik el a nemzeti egyetem mint a minõség és nyelvi-fogalmi
egységesség legfõbb szavatolója. Egy ilyen iskolarendszer viszont, amely nélkül a
modern társadalom nem állhat fenn, óhatatlanul elõföltételezi a territoriális nemzetet
mint az alapzatául szolgálni képes legkisebb lehetséges politikai egységet. Csakis a
modern állam rendelkezik az itt szükséges eszközökkel s az itt elengedhetetlen
központi hatalommal. A nemzeti kultúra, amelyet a nemzeti állam épít föl és tart
karban, joggal számíthat azoknak odaadó lojalitására, akik részesei: õk azok, akik a
nemzeti munkaerõpiacon, a kirekesztettekkel szemben, a horizontális mobilitás
lehetõségének monopolisztikus elõnyeivel s a vertikális mobilitás valós esélyeivel
bírnak.
A nemzetiség, vagyis valamely nemzethez való hozzátartozás, nem természeti
adottság, hanem történeti-szociológiai konstrukció. Ez a hozzátartozás azonban csak
elvontan-szimbolikusan élhetõ át. Britanniát a tizennyolcadik században Samuel
Johnson "olvasók nemzetének" nevezte; ezen azt értette, hogy könyvek és újságok
lettek ama közösségi érzés legfõbb hordozójává, amelynek révén a nemzeti identitás
egyáltalán megalkotható volt. [2] A témáról néhány évvel ezelõtt Benedict Anderson
Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism címmel
tett közzé könyvet. [3] A reggeli napilap olvasását például egyfajta paradox
tömegceremóniaként írja itt le: "Csöndes magányban zajlik, a koponya rejtekében. ...
Ám minden olvasó tudatában van annak, hogy az általa tartott ceremóniához hasonlót
ugyanabban az idõben ezrek (vagy milliók) végeznek, akiknek létezésérõl meg van
gyõzõdve, de akiknek kilétérõl a leghalványabb fogalma sincs." [4] Valóban erõteljes
metafórája ez a szekuláris, imaginárius közösségnek.
Rossz közérzet a könyvkultúrában
Álljunk meg röviden Anderson-nak az olvasás "csöndes magányára" tett utalásánál.
Egészen a késõközépkorig a hangos olvasás volt jellemzõ, a hangtalan olvasás ritka
kivételnek számított. Ez a nyomtatott könyv elterjedésével változott meg. Az önnön
elméjének elszigetelt magányában reflektáló szubjektum John Locke-i képének
valóságos háttere a hangtalanul, mások számára némán olvasó, s így némán
gondolkodó egyén. Aki a nemzetnek mint elvont közösségnek tagja, a könyvkultúra
részeseként egyben magányos ember. Az ellenhatás már Rousseau-nál és Herder-nél
fellép, s különösen emlékezetes megfogalmazást nyer Richard Wagner 1870-ben
publikált "Beethoven" címû híres esszéjében. Hadd idézzek ebbõl egy hoszabb
passzust:
Ha az emberi szellem termékenységének valóságos paradicsomát akarjuk elképzelni, akkor vissza kell helyezkednünk az írás
föltalálását és pergamenra vagy papírra történõ följegyzését megelõzõ korokba. Azt találjuk, hogy itt született az az egész
kultúrélet, amely ma már csak mint a reflexió vagy a célszerû alkalmazás tárgya marad fenn. Itt a költészet mítoszok valóságos
létrehozása volt... Az erre való képességet minden nemes természetû népnél megtaláljuk, addig az idõpontig, amikor az írás
használata eljut hozzá. Attól kezdve enyészni kezd költõi ereje; az addig mintegy állandó természeti fejlõdésben alakuló nyelv a
kristályosodási folyamat áldozatául esik s megmerevedik; a költészet a régi, újonnan már nem létrehozandó mítoszok
földíszítésének mûvészetévé válik, s retorikába és dialektikába torkoll. - S most idézzük föl az írástól a könyvnyomtatáshoz vezetõ
ugrást. Az értékes írott könyvbõl a ház ura fölolvasott a családnak, a vendégeknek; most azonban mindenki magának olvas,
csöndben, a nyomtatott könyvbõl, s immár az olvasónak ír az író. ... Ám a nép géniusza még mindig meg tudta magát értetni a
nyomdásszal, bármily nyomorúságos volt is ez az érintkezés; az újságok föltalálásával azonban, a zsurnalizmus teljes kivirágzása
óta, a nép ezen jó szellemének az életbõl egészen ki kellett vonulnia. Mert most már csak vélemények uralkodnak, éspedig
"nyilvánosak"; ezek pénzért kaphatók, mint a nyilvános örömlányok... [5]
Wagner rossz közérzete a modern könyvkultúrában az õ esetében nem jelentette, hogy
egyszersmind átlátta volna a nemzeti elkülönülés okait. Másképp Nietzsche-nél. "A
német nem hangosan olvas, nem a fül számára", hangzik az egyik sokat idézett
Nietzsche-hely, "hanem pusztán a szemével... Az antik ember, ha olvasott - s ezt elég
ritkán tette - , fölolvasott magának, mégpedig fennhangon... Fennhangon: vagyis a
hang ... és ütem mindama változásával-váltakozásával, amelyet az antik nyilvános
világ olyannyira kedvelt. Annak idején az írott stílus szabályai azonosak voltak a
beszélt stílus szabályaival." [6] Nietzsche az írott nyelv uralmát egészen egyértelmûen
összekapcsolja a testetlen megismerés kényszerképzetével - elveti a "régi fogalmi
fikciót", "mely »tiszta, ... idõtlen, megismerõ szubjektumot« tételezett"
[7] - s másrészt a "nemzeti ideglázt", amely éppenséggel nem a tényleges népéletben
gyökerezik: említi "például a mai németeknél hol a franciaellenes butaságot, hol a
zsidóellenest, hol a lengyelellenest, hol a keresztény-romantikust, hol a wágneriánust,
hol a teutont, hol a poroszt". [8]
Kommunikáció mint megváltás: Dewey-tól Ongig
Mint ismeretes, a napilap Nietzsche idejében már erõsen függött a távírástól - az
ezernyolcszázhetvenes évek elejére alig volt nagyváros, ahová a drót ne ért volna el.
Nietzsche gyûlölte az írott nyelv távirat-okozta rövidülését és laposodását, [9]
miközben azonban az esélyt, miszerint a távíróra alapozott újság a könyvkorszak
végének kezdete lehetne, láthatólag fölszabadítónak érezte. Emlékezetes, hogy a
távíró föltalálása majdhogynem chiliasztikus reményeket ébresztett. Maga Samuel
Morse az elsõ távíróvonalat, amelyet 1844-ben Baltimore és Washington között
húztak ki, a What hath God wrought?, "mit akar tenni az Isten" bibliai kérdés
(Számok 23,23) lepötyögésével nyitotta meg. Ilyen horderejû találmány, kívánta
Morse érzékeltetni, csakis az isteni terv része lehet. Amerika egész felülete, írta,
csakhamar mintegy idegszálakkal lesz átszõve, amelyek mindannak tudását, ami az
országban történik, a gondolat sebességével fogják terjeszteni s valójában egyetlen
szomszédságot teremtenek. Honfitársai számtalan kommentárban szóltak az érdekek
immár keletkezõben lévõ egységérõl, az emberiségrõl mint eggyé váló lélekrõl, s a
kereszténység világméretû gyõzelmérõl. Általános békére és általános harmóniára
számítottak. [10]
A távíró térhódítására következett a telefon elterjedése az ezernyolcszáznyolcvanas, a
rádiós mûsorszórásé az ezerkilencszázhúszas és a televízióé az
ezerkilencszáznegyvenes évektõl - történések, amelyek a közvetlen kommunikáció ill.
a személyes jelenlét jelentését persze mélységesen megváltoztatták, amelyekre itt
azonban még jelzésszerûen sincs módom kitérni. Ehelyett - rövidebben, mint
helyénvaló volna - bizonyos tág értelemben filozófiai, ama történéseket recipiáló és
elemzõ fejleményekre szeretnék utalni. Elõször is két - egymással szoros kapcsolatban
lévõ - amerikai gondolkodó, John Dewey és tanítványa Charles Horton Cooley
eszméire. Az elkövetkezõ évtizedekben mindketten maradandó hatást gyakoroltak a
kommunikáció társadalomelméletére.
Dewey-tól származik a gyakran idézett megfogalmazás: "Nemcsak úgy áll a helyzet,
hogy a társadalom átadás-átvétel által, közlés-közlekedés által marad fenn, de joggal
mondható, hogy az átadás-átvételben, a közlés-közlekedésben létezik. Több mint
verbális kapcsolat van a közös, közösség, közlés-közlekedés között. Az emberek a
közösen bírtaknak révén élnek közösségben; s a közösen birtokoltakhoz a
közlés-közlekedés juttatja õket." [11] Cooley-tól származik a bevezetõmben említett
primércsoport kifejezés. Cooley-nak itt fontos hipotézise volt: Amit a
primércsoportokban taglejtés és beszéd teljesítenek, azt biztosítanák a modern
kommunikációs eszközök, vélte Cooley, az egész társadalomban. Dewey ezzel a
hipotézissel szkeptikusan állt szemben. Szerinte a szûkebb közösség személyes
intimitása aligha vihetõ át a tágabb társadalomra. "A szabad és teljes
interkommunikáció értelmében vett »Nagy Társadalom« elképzelhetõ.
Ám az sohasem fog mindazon tulajdonságokkal bírni, mint amelyek a lokális
közösséget alkotják." [12] Éppenséggel a helyi szomszédság az, hangsúlyozta Dewey,
amelyben a szóbeli közlés és az össztársadalmi kommunikáció - utóbbin fõleg a
nyomtatott nyelvet értette - kölcsönösen kiegészíthetik egymást.
A nyomtatott szöveg trónfosztása mintegy negyven évvel késõbb következett be [13] -
éspedig nem egyedül Marshall McLuhan révén, akinek munkásságát itt ismertnek
elõföltételezem. 1963-ban jelent meg Goody és Watt idõközben klasszikussá lett
tanulmánya, s abban a szerzõk már utalhattak a tényre, miszerint a jelent persze nem a
könyvnyomtatás, hanem egyre inkább az új kommunikációs médiumok - õk a rádiót, a
filmet és a televíziót említik - hatják át. Ezek a médiumok, véli Goody és Watt, immár
nem "az olvasás és írás elvont és elszigetelõ természetét", hanem a "közvetlen
személyes interakció" visszatértét képviselik. "Még az is megtörténhet", folytatódik a
tanulmány, "hogy az új kommunikációs módok, amelyek a képet és hangot minden
tér- és idõbeli korlátozás nélkül közvetítik, új kultúrához vezetnek, olyan kultúrához,
amely kevésbé befelé forduló és kevésbé individualisztikus lesz, mint amilyen az
írásbeliség kultúrája volt, s amelyet bizonyos fokig az írásbeliség nélküli társadalom
viszonylagos homogenitása jellemez, noha nélkülözi annak kölcsönösségét." [14]
McLuhan, Goody-Watt, Milman Parry örököse Albert B. Lord, és a klasszika-filológus
Eric Havelock képezik végül Walter J. Ong munkásságának hátterét. Ongé az érdem,
hogy szintézist teremtett a posztliterális, a literális és a preliterális kommunikáció
elméletei között. "A telefonnal, rádióval, televízióval s a különbözõ fajta
hangszalagokkal", írja Ong, "az elektronikus technológia a »másodlagos
szóbeliség« korába hozott el bennünket. Ez az új szóbeliség föltûnõ
hasonlóságokat mutat a régivel: részvételi misztikájában, a közösségi érzés
fokozásában, a jelen pillanatra történõ összpontosításában... Ám lényegét tekintve ez
akartabb és tudatosabb szóbeliség, mely állandó jelleggel az írás és nyomtatás
használatára alapozódik, hiszen ezek nélkül a megfelelõ felszerelés nem állítható elõ
és nem is alkalmazható." [15] Ong a számítógép - tudniillik a szövegszerkesztõ -
diadalútját még aktívan átélhette, ám ahhoz már túl idõs volt, hogy képes legyen a
jelenséget mélyen interiorizálni s helyesen interpretálni - az õ számára a digitalizáció
pusztán a nyelv további eltárgyiasulását implikálja. A hálózatra vonatkozó ongi
reflexiót pedig nem ismerek. A hálózottság következményei a Dewey-tól Ongig
vezetõ elméletben közvetlenül már nem értelmezhetõk. Ezekre a következményekre
szeretnék most a nemzetállam problematikája felõl pillantást vetni.
Globális gazdaság: A nemzetállam funkcióvesztése
A modern, központosított nemzetállam fokozatosan elveszíti funkcióit. A tendencia
legkésõbb a második világháború vége óta érzékelhetõ; különösen elmélyült és
fölgyorsult a nyolcvanas évek óta, mára pedig általánosan elismert ténnyé lett,
amelyrõl minden újság cikkezik s amelyre vonatkozóan a szakirodalomnak valóságos
áradata indult meg és folytatódik naponta. Ezenközben számos kitûnõ és
mélyenszántó munka is született; [16] némelyiket meg fogom említeni, de a probléma
egészét itt nyilván nem vázolhatom. Bennünket ez a tendencia itt speciális
szempontból érdekel. Kérdésünk: vajon a nemzetállam funkcióvesztése mennyiben
csökkenti az egyénre nehezedõ nyomást, hogy mintegy oldódjon föl személytelen
viszonyokban, hacsak nem akar kimaradni a társadalom nagykorú tagjainak körébõl?
Az állam eredeti és legfontosabb szerepe kezdettõl az volt, hogy háborúkat viseljen. A
nukleáris korban az állam védekezõképessége tetemesen csökken. Továbbá a
territoriális államok nem tudnak lényeges befolyást gyakorolni a határokon átterjedõ
környezetszennyezõdésre vagy a határoktól független mûholdas televíziózásra, a
nemzeti bankok a nemzeti valutára, s egyáltalán a nemzeti kormányok az országukban
zajló gazdasági folyamatokra. A modern nemzetállam tekintélye már a
számítógép-hálózatok terjedését megelõzõen megrendült - noha utóbbi fejlemény
persze roppant mértékben fölerõsítette a korábban is ható tendenciákat.
A munkaerõpiac - eltekintve a Robert Reich által "személyes szolgáltatásoknak"
(in-person services) nevezett foglalkozási ágaktól - globálissá vált. A globális
munkanyelv az angol, miközben a spanyol és a francia persze még kiterjedt regionális
befolyással bírnak. Aki a globális munkaerõpiacon helyt akar állni, annak legalább
kétnyelvûnek kell lennie. Ahogyan az Economist 1996 karácsonyi száma írta:
"increasingly, people will have two languages: one for doing the shopping and talking
to their friends, the other for communicating with the formal world. That language
will be English." Ám ha a szakmai közlés-közlekedés igényelte kompetenciának nem
a nemzeti nyelvhez kell kötõdnie, úgy ezzel az egységes nemzeti iskolarendszer is
fölöslegessé válik. A magasabb képesítések megszerzésére a globális, részben virtuális
fõiskolai rendszer nyújt lehetõséget; a közelebbi környezetben zajló
kommunikációhoz elegendõ az anyanyelv, a dialektus, amelyet nagyonis lehet
lokálisan ápolni és helyi iskolákban tanítani. Ezzel megszûnik a nemzetállam egyik
leglényegesebb funkciója. Arról ugyan nincsen szó, hogy mûveltség és tudás helytõl
függetlenek volnának. Mint Lester C. Thurow írja A kapitalizmus jövõje címû
könyvében: "Mint minden más, a tudás és a készségek mozognak a világban - ám
lassabban, mint bármi más. Az oktatás és képzés hosszú idõ alatt fejezõdik be, s a
szükséges készségek tetemes része olyan, amelyet nem formális oktatási
intézményekben tanítanak, hanem folyamatokhoz kötõdõ, csakis a termelési
környezetben elsajátítható." [17] Ahhoz, hogy a globális tõkét vonzani tudja s ezzel
munkahelyeket, sõt lehetõleg jól fizetett munkahelyeket teremtsen, a területi
kormányzatnak mind a magasabb képzéssel, mind a kutatással-fejlesztéssel törõdnie
kell. Csak éppen az nem igaz, hogy a megfelelõ kormányzat szükségképpen nemzeti
méretû. A kisebb egységek sikeresebbek lehetnek. Manuel Castells a helyi állam
("local state") és hálózat-állam ("network state") terminusokat használja a
kvázi-autonóm szubnacionális politikai entitások s azok regionális és globális
összeköttetései megjelölésére. "Az állam nem tûnik el", írja Castells. "Egyszerûen
csak kisebbé válik az információs korszakban. Lokális és regionális kormányok
formájában burjánzik, amelyek a világot telehintik projektjeikkel, választórétegeket
építenek föl, s nemzeti kormányokkal, multinacionális társaságokkal és nemzetközi
szervekkel tárgyalnak. A gazdaság globalizációjának korszaka egyszersmind az
államiság lokalizációjának korszaka. Aminek a lokális és regionális kormányok
hatalom és eszközök tekintetében híján vannak, azt rugalmassággal és hálózottsággal
egyenlítik ki. Ha valakik vagy valamik, hát csakis az ilyen kormányok felelhetnek
meg a gazdagság és információ globális hálózatai dinamikájának." [18]
Nemcsak gazdasági és politikai értelemben, hanem teljes általánosságban is érvényes
a megállapítás, miszerint globalizáció és lokalizáció nem ellentétek, amelyek egymást
kizárnák, hanem éppenséggel elõföltételei egymásnak. [19] A globális, végsõ
elemzésben, nem más, mint lokális elemek kapcsolata; ám a lokális is globálisan
konstituált. Utóbbi állítás különösnek tûnhet. Hiszen "lokális" annyit tesz, mint helyi;
s a hely, gondolhatnánk, éppenséggel földrajzilag és fizikailag definiált, nem pedig
távoli viszonyoktól meghatározott. A látszat csal. Ha "hely"-en többet értünk, mint a
puszta geodéziai koordinátákat, úgy csakhamar belátható, hogy a helyek-helységek
társadalmi konstrukciók. A szülõfalu, a kedves kisváros, a szépséges természeti táj:
valamennyien emlékekbõl, ismeretségekbõl, tevékenységekbõl és eszményekbõl
épülnek föl. Anyagukhoz persze kövek, folyók, stb. is hozzátartoznak; ám mondjuk
valamely õsi rom építõanyagnak is fölfogható meg mûemléknek is; s a Dunakanyar
aligha maradna ugyanaz a hely, ha ama vitatott erõmûvet ott mé-gis megvalósítanák.
A helyet fogalmilag találkozási pontként, tevékenységi terek, kapcsolatok és eleven
viszonyok, befolyások és mozgások keresztezõdési pontjaként ragadhatjuk meg.
Doreen Massey megfogalmazásában: "Ami valamely helynek a maga különösségét
kölcsönzi, az ... a tény, hogy meghatározott pontban találkozó s ott egymást keresztezõ
társadalmi viszonyok egyedi konstellációjából épül föl. ...A helyeket nem határolt
területeknek kell elképzelnünk, hanem társadalmi viszonyok és fölfogások hálózata
artikulált momentumainak, aholis ezen viszonyok, tapasztalatok és fölfogások jóval
nagyobb felszínre terjednek ki, mint a hely, amelyet most esetlegesen definiálni
óhajtunk." [20]
A lokalitás vagy hely-ség ezen társadalomkonstruktivista magyarázatát, amelyet
magam meggyõzõnek találok, ábrázolni is lehetõleg meggyõzõen próbáltam: hogy
föladatomat - érvelést egy új lokalizmus esélyei mellett - ne tegyem túl könnyûvé. A
globális hálózat viszonyai közepette új közösségiség jön létre: egyfelõl a virtuális
térben - másfelõl azonban a fizikaiban is, tudniillik a helyiben.
Tekintsük elõször a virtuális tartományt. Itt azonnal szembeötlik, hogy az e-mail elterjedése óta a családi és rokoni kapcsolatok, a barátságok, továbbá a személyes kontaktusban létrejött kollegiális kapcsolatok a korábbiaknál sokkal kevésbé szenvedik meg az esetleges fizikai távolságot. S persze sok olyan ismeretség adódik, amely e-mail révén keletkezett s azután személyes találkozáshoz vezetett. Egyszer s mindenkorra le kell söpörnünk az asztalról azt a mítoszt, miszerint a szenvedélyes hálózathasználó a valóságban remete vagy különc volna. Ellenkezõleg: Minden tapasztalat azt bizonyítja, hogy az odaadó virtuális aktivitás együttjár az odaadó valós-emberi tevékenységgel.
Másodszor belátható, hogy a hálózat lehetõséget kínál olyan közösségek létezésére,
amelyek egyébként egyáltalán nem, vagy csak nagy nehézségek árán és rossz
hatásfokkal jöhetnének létre ill. maradhatnának fenn: a legkülönbözõbb vallási vagy
világi szubkultúrák, de etnikai csoportok is. A hálózat a hátrányos helyzetû kultúrákat
és kivált a kis nyelveket inkább védeni, mint elpusztítani látszik. Mint Geoffrey
Nunberg mondta a már idézett Economist-számban: "A minap egy félórás Net-séta
során több mint hatvan nyelven találtam vita-csoportokat - itt abbahagytam a
számolást. ... Ha az emberek választhatnak, az Internetet szívesebben tekintik a ház
elõtti kispadnak, mint világfórumnak." [21] A diaszpóra, a bevándorlók, az egymástól
határokkal elválasztott kisebbségek - immár valamennyien intenzív virtuális
kapcsolatban maradhatnak. Ebbõl a perspektívából nézve is látható, hogy a
nemzetállam uralma fokozatosan visszaszorul. [22]
Egyetlen virtuális közösség sem rendelkezik ugyanakkor a valóságos közösségek
kohéziós erejével. Gérard Raulet nyolcvanas évekbeli tanulmánya, "Az új utópia",
[23] nagy nyomatékkal utalt a szimbolikus "interaktivitás" és a valóságos közösségi
interakció közötti szakadékra. A virtuális kommunikáció valóságos alapokat
elõföltételez: a McLuhan-i "globális falu" polgárainak végsõ soron tényleges
közösségekhez is tartozniok kell. Ilyen közösségek, többek között, a valóságos
faluközösségek. Eljutottunk a helyi közösségek témájához. Ha elismerjük is, hogy a
lokalitások társadalmi konstrukciók: nem mondhatjuk-e ennek ellenére, hogy a hely, a
fizikai territórium, különleges jelentõséggel bír a csoport és az egyes egyén életében?
Hiszen a mindennapi élet fizikai kerete - részben - éppenséggel helyhezkötött; s csak
tartós helyhezkötött erõfeszítések árán alkotható meg és tartható fenn.
Épületek, utcák, csatornázás; a tó vízminõsége; a környék közbiztonsága; de a
lakosság is - közelebbrõl az emberek, akiket ott ismerünk, akikkel találkozni
szoktunk; a nyelv; s persze a saját történetünk, mely a hellyel összeköt. Viszonylagos
állandók ezek a globálisan-társadalmilag állandóan változónak folyamában. Ilyen
állandókról van szó, amikor helyi közösségrõl és helyi politikáról beszélünk. Hogyan
alakul át a faluközösség, ha tagjai számottevõ arányban a világot-átfogó
számítógéphálózat használóivá lesznek?
A válasz meglepõ. A kifelé hálózottság - a belsõ kohéziót erõsíti. Mert elõször is
javulnak a helyi képzési és munkaföltételek [24] - amivel gyöngülnek a közösségre
ható centrifugális erõk. Másodszor az adott lokalitás fokozottabb jelentõséghez jut
azáltal, hogy a széles nagyvilág eseményei és a helyi események immár közvetlenül,
nemzetállami érdekek közbeiktatódása nélkül kapcsolódhatnak össze.Hiszen nem
véletlen, hogy a globális média térhódítása a helyi rádiók és televíziók térhódításával
párhuzamosan zajlik. Harmadszor a kapcsolatok kifelé természetesen kapcsolatokat
jelentenek befelé is. "Community networking"-nek hívják a jelen nagy trendjét. [25] A
falvakban ez mindenekelõtt "teleház" vagy ahhoz hasonló létesítését, vagyis hálózati
hozzáféréssel, terminálokkal, kézikönyvekkel s nem utolsósorban konzultációs
lehetõségekkel ellátott közösségi központ berendezését jelenti.Az ilyen központok
körül általában eleven klubélet alakul ki. A community networking továbbá
számítógépes kommunikációt jelent az egyes helyi lakosok között. S itt nem annyira
helyi tartalmú üzenetekre kell gondolnunk, mint sokkal inkább általános relevanciájú
információk és dokumentumok cseréjére. Minél több tartalom válik azonban közös
tartalommá, annál szorosabbá válik a kommunikációs közösség - amely ebben az
esetben azonban valóságos közösséggel esik egybe. Végül nagyobb területeken -
városokban ill. régiókban - a community networking mindenekelõtt hálózott,
hozzáférhetõ, átlátható közigazgatást jelent, s ebbõl adódóan a közvetlen demokrácia
nehéz tanulási folyamatát. [26]
Azt mondják, hogy egyre inkább kötöttségek-kötelékek nélküli világban élünk. A
community networking, s a különbözõ "new localism" megjelöléssel összefoglalható
mozgalmak új közösségiséget, új kötelékeket ígérnek. [27] Utóbbiakat természetesen
nem szabad a zárt, hagyományos társadalmakban fönnálló kötelékekkel
összetévesztenünk. [28] Az új kötelékek szabad és tudatos választáson alapulnak. Ami
azonban nem jelenti, hogy szociológiailag tekintve felszíneseknek, pszichológiailag
tekintve hatástalanoknak kellene lenniök.
Több mint húsz évvel ezelõtt dolgozatot tettem közzé "Wittgenstein új
tradicionalizmusa" címmel. [29] Wittgenstein megmutatta, írtam itt, hogy nyelv nélkül
nem lehetséges fogalmi gondolkodás, ahhoz azonban, hogy a nyelv közegében
megértsük egymást, már egyeznünk kell alapvetõ ítéleteinkben - s ezzel az
"életformában". Racionalitás és közösségiség bizonyos átvett meggyõzõdések
megkérdõjelezhetetlenségét elõföltételezik; amivel, úgy gondoltam ekkor, a
tradicionalizmus igazsága új, tudniillik nyelvfilozófiai alapú bizonyítást nyert.
Idõközben mármost fölismertem, hogy Wittgenstein vonatkozó érvei csupán a beszélt
nyelv közegében érvényesek, az írott nyelv közegében azonban nem. [30] A
hagyomány a tudásmegõrzés intézménye az írásbeliség-elõtti kultúrákban. [31] Az írás
ill. a könyvnyomtatás kultúrája megtörte a hagyomány hatalmát - az
áthagyományozott szövegekkel szemben kritikai-kognitív distanciát tett lehetõvé -
ugyanakkor azonban elvont-elszigetelõ racionalitáshoz vezetett. A multimediális
számítógépes hálózat közegében egyfelõl hatalmas mennyiségû összehasonlítható
tartalommal rendelkezünk - a kritikai beállítottság ezáltal nem gyöngül, hanem
erõsödik - , másfelõl azonban nem szakadunk ki a kommunikáció eleven
kölcsönhatásából. A hálózat lehetõséget kínál communio és ratio új szinten történõ
ötvözésére.
* Jelen tanulmány megírásához támogatást nyújtott az OSI/HESP Research Support
Scheme 1067/1997 sz. ösztöndíja.
[1] Úttörõ itt Karl W. Deutsch, Nationalism and Social Communication: An Inquiry
into the Foundations of Nationality (New York: John Wiley & Sons, 1953). Alapvetõ
továbbá Ernest Gellner, "Nationalism", Thought and Change címû kötetében (London:
Weidenfeld and Nicolson, 1964), továbbá Gellner Nations and Nationalism c. könyve
(Ithaca: Cornell University Press, 1983). A Gellner--Deutsch viszony nem tiszta;
ehhez a viszonyhoz megjegyzéseket teszek, továbbá a nacionalizmus
problematikájának kérdéskomplexuma legfontosabb megközelítésmódjait ismertetem
az általam szerkesztett Nationalism and Social Science (Studies in East European
Thought, 46.köt., 1-2.sz., 1994. jún.) elõszavában.
[2] Ez Geoffrey Nunberg interpretációja, ld. "The Places of Books in the Age of
Electronic Reproduction" c. tanulmányát a Representations 1993 tavaszi
különszámában: Future Libraries, szerk. R. Howard Bloch és Carla Hesse, 26.sk.o.
[3] London: Verso, 1983. Átdolgozott kiadás: London: Verso, 1991. Anderson
könyvének egyfajta pendant-ja, mint ismeretes: Eric Hobsbawm -- Terence Ranger,
szerk., The Invention of Tradition, Cambridge University Press, 1983.
[4] Anderson, átdolgozott kiadás, 35.o.
[5] Schriften, szerk. W. Golther, Berlin: Deutsches Verlagshaus, évszám nélkül, 9.köt.,
115.sk.o.
[6] Friedrich Nietzsche, Jenseits von Gut und Böse, 247.§.
[7] Friedrich Nietzsche, Sämtliche Werke: Kritische Studienausgabe, dtv - de Gruyter,
1980, 5. köt, 365.o. (Zur Genealogie der Moral).
[9] Nietzsche rettenetesen rövidlátó volt, ami csakhamar arra kényszerítette, hogy
csupán aforizmákat, néhánysoros bekezdéseket írjon, amelyeket elõbb hangosan
fogalmazott s emlékezetében megõrizni próbált. Ebben az összefüggésben beszél a
maga "átkozott távirati stílusáról" (Levél Köselitz-hez, 1879. nov. 5.).
[10] Vö. különösen Daniel J. Czitrom, Media and the American Mind: From Morse to
McLuhan, Chapel Hill: University of North Carolina Press, 1982, 6-12.o. Úgyszintén
tanulságos Carolyn Marvin, When Old Technologies Were New: Thinking About
Electric Communication in the Late Nineteenth Century, New York: Oxford
University Press, 1988.
[11] "Society not only continues to exist by transmission, by communication, but it
may fairly be said to exist in transmission, in communication. There is more than a
verbal tie between the words common, community, and communication. Men live in a
community in virtue of the things they have in common; and communication is the
way in which they come to possess things in common", John Dewey, Democracy and
Education, New York: Macmillan Co., 1915, 4.o.
[12] "The Great Community, in the sense of free and full intercommunication, is
conceivable. But it can never possess all the qualities which make a local
community", John Dewey, The Public and Its Problems (1927), idézi Czitrom, Media
and the American Mind, 11.sk.o.
[13] Miközben már a háború utáni Bécs érdekes elõjáték helyszíne volt. Itt tette közzé
Robert Musil 1923-ban Spengler-recenzióját, melyben a kultúra/civilizáció ellentétet -
a közösség/társadalom ellentét párját - kommunikációtechnológiai szempontból
törekedett föloldani. "A kultúrából a civilizációba történõ átmenet fõoka", írta Musil,
"a benne érintett emberek számának növekedése. Világos, hogy emberek
százmillióinak áthatása egészen más feladatokat jelent, mint százezreké. A civilizáció
negatív oldalai legnagyobbrészt azzal függenek össze, hogy a társadalomtest
vezetõképessége, képessége a hatások vezetésére, ennek a társadalomvolumennek már
nem felel meg. ... Jelenleg semmilyen kezdeményezés nem képes a társadalomtestet
hosszabb távolságra áthatni, s utóbbi totalitásának visszahatásait fogadni. Tehetünk
amit akarunk, Krisztus újra alászállhatna a földre: teljesen kizárt, hogy hatást
gyakorolhatna." (Musil, "Geist und Erfahrung. Anmerkungen für Leser, welche dem
Untergang des Abendlandes entronnen sind", Gesammelte Werke in neun Bänden,
Reinbek bei Hamburg: Rowohlt, 1978, 8.köt., 1057.sk.o.) Musil társaságához tartozott
ebben az idõben Balázs Béla, aki 1924-ben befolyásos filmelméleti könyvet publikált
(Der sichtbare Mensch). S éppen a filmben - úgymond az új népmûvészetben - vélte
Balázs azt a közeget megpillanthatni, amely a könyvnyomtatás következményeképp
elõállott kommunikációs szakadékot újra betemetheti. "Most ott tart az egész
emberiség", írta Balázs, "hogy az arcjáték és taglejtések sokszorosan elfelejtett nyelvét
újta megtanulja. ... Az ember újra láthatóvá lesz. - A taglejtések nyelve az emberiség
tulajdonképpeni anyanyelve." (Balázs, Schriften zum Film I-II, I.köt.: Der sichtbare
Mensch. Kritiken und Aufsätze 1922-1926, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982, 53.o.)
Figyelemreméltó, hogy késõbb - mások mellett - éppen Marshall McLuhan és torontói
köre fogadta be Balázs gondolatait.
[14] Jack Goody, szerk., Literacy in Traditional Societies, Cambridge University
Press, 1968, 63.o.
[15] "[W]ith telephone, radio, television and various kinds of sound tape", schreibt
Ong, "electronic technology has brought us into the age of »secondary
orality«. This new orality has striking resemblances to the old in its
participatory mystique, its fostering of a communal sense, its concentration on the
present moment, and even its use of formulas... But it is essentially a more deliberate
and self-conscious orality, based permanently on the use of writing and print, which
are essential for the manufacture and operation of the equipment and for its use as
well." (Walter J. Ong, Orality and Literacy: The Technologizing of the Word, London:
Methuen, 1982, 136.o.)
[16] A klasszikus munkák közé tartozik: Peter Drucker, Landmarks of Tomorrow,
New York: Harper & Brothers, 1959; Daniel Bell, The Coming of Post-Industrial
Society: A Venture in Social Forecasting, New York: Basic Books, 1973; Anthony
Giddens, The Nation-State and Violence, Berkeley: University of California Press,
1985; John A. Hall, szerk., States in History, Oxford: Basil Blackwell, 1986; Eric
Hobsbawm, Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, Reality,
Cambridge University Press, 1990; Ch. Tilly, Coercion, Capital, and European States,
AD 990-1990, Oxford: Blackwell, 1990; Stephen Toulmin, Cosmopolis: The Hidden
Agenda of Modernity, New York: The Free Press, 1990. A mostani hullámhoz
számítom: R. Reich, The Work of Nations: Preparing Ourselves for 21st-Century
Capitalism, New York: Alfred A. Knopf, 1991; Walter B. Wriston, The Twilight of
Sovereignty, New York: Charles Scribner's Sons, 1992; Z. Mlinar, szerk.,
Globalization and Territorial Identities, Aldershot: Avebury, 1992; Eli Noam,
Telecommunications in Europe, New York: Oxford University Press, 1992; Peter
Drucker, Post-capitalist Society, Oxford: Butterworth-Heinemann, 1993; David Held,
szerk., Prospects for Democracy: North, South, East, West, Cambridge: Polity Press,
1993; Martin Carnoy -- Manuel Castells -- Stephen S. Cohen -- Fernando Henrique
Cardoso, The New Global Economy in the Information Age: Reflections on Our
Changing World, University Park, PA: The Pennsylvania State University Press, 1993;
Hendrik Spruyt, The Sovereign State and Its Competitors: An Analysis of Systems
Change, Princeton: Princeton University Press, 1994; Ian Angell, "The Information
Revolution and the Death of the Nation State", LSE Magazine, 1995 nyári szám;
Monroe E. Price, Television, the Public Sphere, and National Identity, Oxford:
Clarendon Press, 1995; David Held, Democracy and the Global Order: From the
Modern State to Cosmopolitan Governance, Cambridge: Polity Press / Stanford:
Stanford University Press, 1995; D. Massey -- P. Jess, szerk., A Place in the World?
Culture, Places and Globalization, Oxford: Oxford University Press, 1995, valamint
James Anderson -- Chris Brook -- Allan Cochrane, szerk., A Global World?
Reordering Political Space, Oxford: Oxford University Press, 1995 (utóbbi kettõ az
Open University tankönyve); Lester C. Thurow, The Future of Capitalism: How
Today's Economic Forces Shape Tomorrow's World, New York: William Morrow and
Company, 1996; Manuel Castells, The Information Age: Economy, Society and
Culture (vol.I: The Rise of the Network Society, Oxford: Blackwell, 1996; vol.II: The
Power of Identity, 1997; vol.III: End of Millennium, 1998).
[17] "As with everything else, knowledge and skills will move around the world - but
slower than anything else. Education and training take a long time to complete, and
many of the relevant skills are not those taught in formal educational institutions but
the process skills that can only be learned in a production environment." (Lester C.
Thurow, The Future of Capitalism, New York: William Morrow and Company, 1996,
74.o.)
[18] "The state does not disappear. It is simply downsized in the Information Age. It
proliferates under the form of local and regional governments, which dot the world
with their projects, build up constituencies, and negotiate with national governments,
multinational corporations, and international agencies. The era of globalization of the
economy is also the era of localization of polity. What local and regional governments
lack in power and resources, they make up in flexibility and networking. They are the
only match, if any, to the dynamism of global networks of wealth and information."
(Manuel Castells, The Information Age: Economy, Society and Culture, III.köt.: End
of Millennium, Oxford: Blackwell, 1998, 357.sk.o.)
[19] Kiváltképpen mélyenszántó elemzések találhatók ehhez a Zdravko Mlinar által
szerkesztett Globalization and Territorial Identities c. kötetben, Aldershot: Avebury,
1992, vö. még Doreen Massey és Pat Jess, szerk., A Place in the World? Cul-ture,
Places and Globalization, Oxford: Oxford University Press, 1995.
[20] D. Massey, "A Global Sense of Place", Marxism Today, 1991. jún., 28.o.
[21] "In half an hour's wandering around the Net the other day I found discussion
groups in more than 60 languages, at which point I stopped counting. ... If you give
people a chance, they are less interested in turning the Net into a world forum than a
backyard fence." Idézi: The Economist, 1996. dec. 21., 48. o.
[22] Vö. különösen Stanley D. Brunn - Jeffery A. Jones - Darren Purcell, "Ethnic
Communities in the Evolving »Electronic« State: Cyberplaces in
Cyberspace", a Werner A. Galusser, által szerkesztett Political Boundaries and
Coexistence c. kötetben, Bern: Peter Lang, 1994.
[23] G. Raulet, "Die neue Utopie. Die soziologische und philosophische Bedeutung
der neuen Kommunikationstechnologien", a M. Frank - G. Raulet - W. van Reijen
által szerkesztett Die Frage nach dem Subjekt c. kötetben, Frankfurt/M.: 1988. "[D]ie
neuen »Kommunikations«mittel", irja Raulet, "[bedeuten] nicht
notgedrungen eine Bereicherung und Konsolidierung der individuellen und sozialen
Identität ..., sondern [können] sie auch aushöhlen ..., indem sie schwebende
Identitäten und anomische Verhaltensweisen mit sich bringen", 283.sk.o.
[24] Vö. pl. S. Challis, M. Oatley és H. Tolley, "Widening Access in Rural
Communities", a Judy Frankl és Beryl O'Reilly szerkesztett Lifelong Learning, Open
Learning, Distance Learning, c. kötetben, Milton Keynes: EDEN, 1996.
[25] Egyetlen utalás a számtalan lehetséges közül: a Seattle Community Network
website-ja, sok-sok további kapcsolattal: http://www.scn.org/. A Magyar Teleház
Szövetség homepage-e: http://foobar.szabinet.hu/www2/telecottages/index.html.
[26] Ld. ehhez különösen Douglas Schuler, New Community Networks: Wired for
Change, New York: ACM Press / Reading, Mass.: Addison-Wesley, 1996. Schuler
többek között azokat a tapasztalatokat írja le, amelyek a Santa Monica-i Public
Electronic Network (PEN) mûködtetése során halmozódtak föl.
[27] Kitûnõ megfigyelésekkel szolgál ehhez különösen Raimondo Strassoldo. Mint
írja: "Post-modernism is ... marked by a revival of localism. Localism represents one
of the possible ways out of anomy, alienation and identity loss, typical of modernity.
The New Localism is the search for a refuge from the unsettling confusion of the
larger world. ... Post-modern man/woman, just because he/she is so deeply embedded
in global information flows, may feel the need to revive small enclaves of familiarity,
intimacy, security, intelligibility, organic-sensous interaction... The easy access of the
whole world, with just a little time and money, gives new meaning to the need of a
subjective center - a home, a community, a locale - from which to move and to which
to return and rest. ... Of course ... neo-localism is different from old localism. The
essential differences are two. The first is that while old localism was
»primordial«, unthinking, the new one is the outcome of free will,
conscious choice; the former is »necessary and natural«, the second
voluntary and intentional (rational). The second difference is that the old localism
tended to minimize contacts with the exterior, to maintain a strong closed boundary,
while the new localism is quite aware of the rest of the world, and is quite open to
interactions with it." (Strassoldo, "Globalism and Localism: Theoretical Reflections
and Some Evidence", a Zdravko Mlinar által szerkesztett Globalization and
Territorial Identities c. kötetben, Aldershot: Avebury, 1992, 46.sk.o.)
[28] Ahogyan pl. Paul Hirst írja: "old and new foci of identity compete to bind
individuals' choice of communities of association - religion, language, gender and
ethnicity. For those left at the bottom these may appear as classes used to; that is, as
communities of fate and resistance. For others, however »traditional«
and communitarian they claim to be, old and new identities are reshaped to be sources
of social solidarity around chosen standards." (Hirst, "Associational Democracy", a
David Held által szerkesztett Prospects for Democracy: North, South, East, West c.
kötetben, Cambridge: Polity Press, 1993, 118.o.) - Releváns még Stuart Hall, a Massey
és Jess által kiadott A Place in the World? c. kötetben, 207.skk.o.: "the diaspora
perspective ... breaks with a certain concept of tradition - the thing which is supposed
to link us to our origins in culture, place and time. In the »closed«
version of culture, tradition is thought of as a one-way transmission belt; an umbilical
cord, which connects us to our culture of origin. Ultimately, if we keep the links pure,
they will lead us back to where we belong. The »closed« version
assumes that the further you get from your origins, the more you are separated from
your »true culture«. It is a linear conception of culture. In
»diaspora« conceptions of culture, the connections are not linear but
circular. We should think of culture as moving, not in line but through different
circuits. ... many, overlapping routes. ... from »roots« to
»routes« as a way of thinking about culture applies not only to the
ex-colonized, ex-enslaved, marginalized peoples of the diasporas but is slowly and
unevenly becoming a more general model of how culture and identity are being
reconstructed everywhere in late modernity."
[29] "Wittgenstein új tradicionalizmusa", Világosság 1975/10, 627-629.o.
[30] Ld. "Nyelvszokás és nyelvújítás", Keresztút c. kötetemben (Budapest: Kelenföld
Kiadó, 1989), valamint "Írásbeliség és privátnyelv-argumentum", A hagyomány
filozófiája c. kötetemben (Budapest: T-Twins / Lukács-Archívum, 1994).
[31] Vö. Keresztút c. kötetem elõszavával, bõvebben pedig A hagyomány filozófiája c.
kötetemben foglalt tanulmányokkal.