1. KANT

Mi Kant kritikai attitûdjének lényege? Ismeretfilozófiai-logikai vagy inkább világnézeti-ideológiai attitûdnek kell-e tekintenünk? Kant fõ mûve, A tiszta ész kritikája (Kritik der reinen Vernunft, 1871) az ismeretfilozófiai jelleget látszik hangsúlyozni. Hogyan lehetséges tapasztalati ismeret: mi a viszony tárgy és az azt hûen megjelenítõ képzet között, miben áll a természeti jelenségek és a róluk szóló igaz ítéletek kapcsolata? Az érzéki tapasztalat - ezt az angol empirizmus meggyõzõen bizonyította - semmirõl nem tudósít bennünket, ami túl van az egyedin és esetlegesen. Érzékeink csak arról számolnak be, hogy valami itt és most, így és így történik; hallgatniuk kell azonban arról, hogy valami szükségképpen és mindig így történik-e. Ha tudásunk egyedül az érzéki tapasztalatból származik, a dolgok törvényszerûségérõl, szabályosságáról szóló ismereteinket nem értékelhetjük szigorú értelemben vett, valódi ismeretekként, mint ahogy abban sem lehetünk elméletileg bizonyosak, hogy a világ, melyrõl érzékeink tudósítanak, csakugyan, valóságosan létezik-e hogy tudnüllik van-e valami a pillanatnyi érzéki benyomások mögött? Kant arra keresett magyarázatot, hogy miképpen lehetséges igaz, tehát a természetet hûen tükrözõ, ám ugyanakkor általános és szükségszerû összefüggésekrõl szóló, és ennélfogva nem pusztán a tapasztalatból származó, a priori ismeret. Azaz: hogyan lehetséges az, hogy ismereteink megfelelnek a természet jelenségeinek, ha egyszer nem a természet egyszerû lemásolásával keletkeztek? Ez, látta meg Kant, csak úgy lehetséges, ha feltételezzük, hogy a megismerés nem az eleve elrendezett tárgyi világ passzív szellemi reprodukálását jelenti, hanem aktív rendezõ tevékenység, melynek során a szubjektum a priori elvek szerint csoportosítja a külvilág jelzéseit, s nem egyszerûen csak észreveszi, hanem mintegy elemeibõl megalkotja, konstituálja a természet tárgyait. A tapasztalat formáinak forrása saját szubjektivitásunkban keresendõ. "Eddig úgy vélték - írja Kant - , hogy minden ismeretünknek a tárgyakhoz kell igazodnia; de minden olyan kísérlet, hogy a priori módon, fogalmakkal tudakoljanak meg róluk valamit, aminek eredményeképpen megismerésünk bõvülne, ezen elõfeltevés mellett csõdöt mondott. Meg kellene hát egyszer próbálni, nem jutnánk-e elõbbre a metafizika feladatainak megoldásában, ha feltennõk, hogy a tárgyaknak kell ismeretünkhöz igazodniuk." A természet szabályosságát kimondó összefüggésekre nem a tapasztalati adatokból következtetünk, hanem a tapasztalat, egyáltalán, ismereteink anyagának ezen összefüggések szerinti elrendezését jelenti; így nyilván lehetetlen a természet szabályosságát cáfoló tapasztalat: a kérdéses összefüggések valóban általános érvényûek és szükségszerûek. A tapasztalat egységes egész: nem különálló mozaikokból áll. Descartes kételye, Berkeley idealizmusa, Hume szkepszise a tapasztalat természetének félreismerésén alapszik: hiszen, mondja Kant, saját létem tudata egyszersmind a rajtam kívüli egyéb dolgok létének tudata is. Azokat az ítéleteket, amelyek az ismeretünkben már adott fogalmakat bontják elemeikre, Kant analitikus ítéleteknek nevezi, és szembeállítja a tényleges, új ismeretet kifejezõ szintetikus ítéletekkel. Azzal a tétellel, hogy a tapasztalatot mintegy a tér és az idõ szemléleti formái és az okság, szubsztancialitás stb. értelmi kategóriái építik fel, Kant voltaképpen arra a kérdésre kívánt válaszolni, hogy hogyan lehetségesek szintetikus, és ugyanakkor a priorí ítéletek. A "mindennek, ami történik, oka van" ítéletet Kant szintetikus a priori ítéletnek tekinti; a 7 + 5 = 12, hasonlóképpen, szintetikus a priori igazságot fejez ki-a 7-bõl és az 5-bõl szemléletünk mintegy létrehozza a 12-t.

A világ, melyet megismerünk, különbözik a megismerés elõtti, azon kívüli, magánvaló (an sich) világtól: hiszen a világ, számunkra, már a szubjektivitás elõzetes formái által alakítottan jelenik meg. Mit mondhatunk akkor a magánvaló világról, annak ontológiai szerkezetérõl? Mit az önmagában vett tárgyról, a magánvaló dologról, a Ding an sich-ról?Kant szerint csak annyit, hogy a megismeréstõl független világ egyáltalán létezik, hogy a Ding an sich egyáltalán van; de hogy hogyan van, hogy milyen ez a magánvaló világ - errõl semmit sem állíthatunk. Azt a tételt, hogy a magánvaló világ elvileg megismerhetetlen, a számunkra való jelenségvilág és a magánvaló, an sich világ elvi szembeállítását, világosan a polgári elidegenedés-élmény sugallja. Az elszigetelt magánmunkás számára a világ, ténylegesen, két, egymástól élesen elütõ szférára bomlik: az egyéni termelés áttekinthetõ, kontrollálható viszonyainak szférájára; és az értékesítés, a piac kiszámíthatatlan viszonyainak szférájára. És az a tény, hogy a polgári társadalomban az individuum ellentmondó meghatározottságok tragikus aggregátumává esik szét, Kant filozófiájában nemcsak az etikai cselekvés sajátos ellentmondásosságának felmutatásához vezet, hanem jelen van abban a tételben is, hogy az ész, ha a lehetséges tapasztalat határain túllépni próbál, és az an sich világ mibenlétét törekszik megragadni, elkerülhetetlenül ellentmondásokba, antinómiákba bonyolódik. Kant filozófiája ugyanakkor törekvés az elidegenedés egyfajta gondolati leküzdésére: az elszigetelt egyén illúzióját a kantiánizmus számos ponton megingatja. Kant hangsúlyozza, hogy tapasztalatunkat nem az egyéni tudat esetleges szerkezete, hanem az általábanvett tudat (Bewußtsein überhaupt) szükségszerû, másmilyennek el sem képzelhetõ, "transzcendentális" szerkezete formálja. A Bewußtsein überhaupt a kanti filozófia egyik legnehezebben értelmezhetõ fogalma; mibenléte, Kant fejtegetéseiben, mindvégig homályos marad, és végül azzal a negatív jellemzéssel kell beérnünk, hogy a transzcendentális formák, úgymond, nem pszichikai felépítettségünkben gyökereznek. Mi lehet akkor az általábanvett tudat hordozója? "Amikor Galilei - írja Kant - általa választott súlyú golyókat gurultatott le a ferde síkon, vagy Torricelli olyan súllyal terhelte meg a levegõt, melyet eleve egy számára ismert vízoszlop súlyával egyenlõnek gondolt, akkor a természettudósok rájöttek valamire. Megértették, hogy az ész csak azt látja be, amit a maga tervei szerint alkotott meg; hogy ítéleteinek elveivel állandó törvények szerint elöl kell járnia és a természetet arra kell rábírni, hogy kérdéseire feleljen, ahelyett hogy általa pórázon vezettetni hagyná magát, mert különben a véletlen, elõzetes terv által nem meghatározott megfigyelések egyáltalán nem fognak valamilyen szükségszerû törvényben összefüggeni, az ész pedig ilyeneket keres, ezekre van szüksége." Kant itt a természettudomány a priori konstrukcióinak analógiája segítségével igyekszik az eleve-adottság általános fogalmát megközelíteni, s a tudomány módszerére való hivatkozás puszta illusztráció: hiszen Kant nézetei nagymértékben a kortárs természetkutatás metodológiai kihívásának hatására, e kutatás eredményeinek aktív-alkotói feldolgozása során kristályosodtak ki. És éppen a tudományelmélet területén nyert elõször világos értelmet Kant szempontja: a természettudomány indukcionista felfogása - az a felfogás, mely szerint a tudományos elmélet az egyedi megfigyelések egyszerû általánosításával keletkezik - már a múlt század elsõ felében megrendült, az 1930-as évektõl kezdve pedig, a logikai pozitivizmus kezdeti doktrínáinak felbomlásával, végleg elvesztette befolyását. T. S. Kuhn, a tudománytörténet egyik hangadó modern képviselõje a tudományos kutatás úgyszólván alapvetõ elemének tekinti a paradigmát, a mintát, mely eleve megszabja a kísérletek és értelmezésük irányát; Karl Popper pedig azt írja, hogy "nemcsak az elvontabb magyarázó elméletek transzcendálják a tapasztalatot, hanem a legközönségesebb egyedi kijelentések is. Mert még a közönséges egyedi kijelentések is mindig a tények értelmezését jelentik". A pszichológia elméletébe, századunk elején, az ún. Gestalt-koncepció - az a felfogás, mely szerint mindig egész alakzatokat, sohasem elemi részleteket érzékelünk - vitt kantiánus vonásokat. De különösen a nyelvfilozófia bizonyos tendenciái tették, az utóbbi évtizedekben, jobban értelmezhetõvé az a priori fogalmát. Szinte általánosan elfogadottá vált az a tétel, hogy a tapasztalás szerkezetét a nyelv szerkezete lényegesen befolyásolja. "A nyelv - írja a Wittgenstein-tanítvány Waismann - lehetõséget teremt arra, hogy felfogjunk és osztályozzunk. Álmomban sem akarnám azt állítani, hogy a tények a mi kitalálásaink; de képtelenek lennénk a tényeket észlelni, ha bizonyos felfogási formákkal nem rendelkeznénk. Ezeket a formákat a nyelv szolgáltatja. A nyelv ezek szerint részt vesz a tények formálásában és konstitúciójában; ami persze nem azt jelenti, hogy teremti azokat." Maga Wittgenstein egy helyen szintetikus a priori igazságoknak nevezi az aritmetika tételeit, és azt fejtegeti, hogy a szemlélet anyaga a matematikában a nyelv. - Ha a kanti apriorizmusnak ilyen kitûnõ lingvisztikai interpretáció adható: vajon miért nem ehhez az értelmezéshez folyamodott maga Kant is, vajon miért nem nyelvfilozófiai köntösbe öltöztette tanítását, miért maradt meg az elvont spekulativitás transzcendentálpszichológiai síkján? A kérdés nem naiv és nem is történetietlen. Abban a szellemi környezetben, melyben Kant alkotott, erõteljesen élt a nyelvfilozófiai gondolat. 1772-ben - kilenc évvel A tiszta ész kritikája publikálása elõtt - jelent meg Kant volt diákjának, Herdernek nevezetes munkája, az Über den Ursprung der Sprache (A nyelv eredetérõl), melyben a szerzõ vitába szállt a szokásos, a nyelvet az értelemhez képest másodlagosnak tekintõ felfogással. A nyelvnek - hirdette a Kant-tisztelõ és Kant-ellenfél königsbergi misztikus Johann Georg Hamann - (1730-1788) prioritása van a logikai tételekkel és következtetésekkel szemben. S ha Hamann mondhatta, hogy Kantnak az ész kritikája helyett a nyelv kritikáját kellett volna megírnia, mi sem utasíthatjuk el a kérdést: mi tartotta vissza Kantot attól, hogy a kritikai fordulatot nyelvi értelmezésben hajtsa végre? A kritikai filozófia etikai-világnézeti mozzanatai tûnnek itt elõ.

Az erkölcsös magatartás, a morális kötelezettség fogalma - ezt Kant minden elõdjénél világosabban látta meg - a szigorú elemzés fényénél szinte semmivé látszik foszlani. Kant arra hívja fel a figyelmünket, hogy nem tekinthetõ erkölcsi elvnek az az elv, amely olyasmire szólít fel, amit az ember - saját boldogságára törekedve, mintegy természete folytán - egyébként is meg akarna tenni. Csak ha a tiszta kötelességtudat - ahol a "tiszta" az önös indítékok hiányára utal - irányítja a cselekvést, akkor beszélhetünk valóban erkölcsi elvekrõl. Ám miben állhat az ilyen elvek kényszerítõ ereje? Mi alapozza meg ezeket az elveket? Erkölcsi elvek igazolása történhet úgy, hogy általánosabb erkölcsi elvekre hivatkozunk. Normák egymásra épülõ sorához jutunk így, ahol a sor egyes elemeinek érvényessége, morálisan kényszerítõ volta a fölérendelt, általánosabb normák érvényességének tudható be. A sort azonban elõbb-utóbb be kell fejeznünk, el kell jutnunk egy olyan erkölcsi elvhez, mely maga már nem szorul további igazolásra - különben egyetlen normának sem tulajdoníthatnánk érvényességet. A keresett alapelv - Kant "kategorikus imperatívusz"-nak, feltétlen felszólításnak nevezte - nem utalhat az ember természetes hajlamaira - biológiai szükségleteire, vagy akár boldogságvágyára - hiszen ezzel önmagát (és az összes alárendelt, feltételes normát) mint erkölcsi elvet megszüntetné; viszont - lévén a legáltalánosabb, feltétlen norma - nem utalhat más erkölcsi elvekre sem. Kant hangsúlyozza, hogy a feltétlen etikai norma mibenlétére vonatkozóan a tapasztalat semmiféle felvilágosítással nem szolgálhat, hiszen még a legõszintébb önmegfigyelés is csak azt mutatja meg, hogy nem vagyunk tudatában cselekedetünk esetleges nem tisztán erkölcsi, önös indítékainak: miközben úgy hisszük, hogy kizárólag a kötelesség szavának engedelmeskedünk, titokban talán a szégyentõl való félelem vagy más veszélyek homályos sejtelme befolyásolja akaratunkat. "Ki tudná valamely ok nemlétezését a tapasztalat által bebizonyítani - kérdezi Kant - , amikor ez csupán arról tudósít, hogy azt nem észleljük?" A vizsgálódásnak a feltétlen erkölcsi parancs fogalmára kell, szükségképpen, irányulnia: azt kell meghatároznia, hogy milyen konkrét tartalommal rendelkezhet az az elv, melynek általános logikai körvonalai az eddigiekben kibontakoztak. - Az erkölcsi elvek és erkölcsi értékek között nyilvánvaló, közvetlen kapcsolat van. Minden érvényes erkölcsi elv valamilyen érték létezésére utal, és minden erkölcsi érték meghatároz egy erkölcsi elvet. Feltételes normáknak viszonylagos értékek felelnek meg; a feltétlen erkölcsi elv fogalma viszont az abszolút érték, illetve az abszolút cél fogalmaihoz vezet: ha van valami, ami önmagában cél, akkor - és csak akkor - létezik feltétlen erkölcsi parancs. Mindannak, ami az embert körülveszi, eleve csak viszonylagos értéke lehet, hiszen értéket éppen az emberi célok adnak a dolgoknak. Csak értelmes lények, akik más dolgoknak célokat adnak, lehetnek célok önmagukban. A dolgok helyettesíthetõk egymással, az emberek mint emberek azonban nem: Kant ezt úgy fejezi ki, hogy míg a dolgoknak csak áruk van, addig értelmes lényeknek méltóságuk lehet. Kant nem azt mondja, hogy az emberek nem dolgok, hogy önmagukban vett célok, hogy abszolút értékek, hanem azt állítja, hogy, ha egyáltalán valaminek lehet értéke, az csak az ember lehet: azaz ha feltételezzük, hogy léteznek érvényes erkölcsi elvek, ha feltételezzük, hogy a kötelesség fogalma nem üres, akkor azt is fel kell tételeznünk, hogy az ember önérték. Kant nem felfedez, hanem követel, posztulál: a kanti etika, ahogy Schiller mondta, a lelkiismerethez fellebbez ott, ahol bizonyítás már nem lehetséges. A feltétlen erkölcsi parancs, ha van ilyen, a következõképpen hangozhat: "Cselekedj úgy, hogy az emberiséget úgy saját személyedben, mint mindenki más személyében mindig célnak is, sohasem pusztán eszköznek tekintsd." Ha erkölcsös cselekedet egyáltalán létezhet, ha a "jó", a "kötelességtudat" stb. nem üres fogalmak, akkor az így megfogalmazott legfõbb etikai normának elvileg követhetõnek kell lennie, függetlenül attól, hogy azt valóban követik-e vagy sem. A feltétlen erkölcsi parancs fogalmának további elemzése azonban mind valószínûtlenebb követelményekhez vezet. Kant rámutat arra, hogy e norma követése csak olyan közösségben lehetséges egyáltalán, melyben a normát a közösség minden tagja követi: ez az ideális közösség azonban, "a célok birodalma", sehol sem található, és így az erkölcsös cselekvést a tényleges emberi környezetben lehetetlennek, az erkölcsi megítélést illúziónak, a kötelesség fogalmát üresnek kell tartanunk. Ezt a végkövetkeztetést csak megerõsíti egy másik felismerés, mely szerint az erkölcsi parancs követése az akarat szabadságát feltételezi. Az emberi akarat azonban, mint minden létezõ, a természettörvények uralma alatt áll: oksági összefüggések által teljesen meghatározott. Ám ezen a ponton Kant etikája spekulatív fordulatot vesz. Az ember, mondja Kant, nemcsak a természet része, nemcsak a megismerhetõ világ lakója, hanem magánvaló lény is. Mint ilyen, természettörvényeknek nem alávetett: a magánvaló világ polgáraként az ember szabad lehet.

Kant alapproblémája a szabadság volt, éspedig annak nem elvont-logikai, hanem valóságos, materiális értelmében. A kanti etikai alapelv nem tartalmatlan, nem formális, ha megvalósítása más társadalmat feltételezett is, mint a Kantot körülvevõ; de még ez az elképzelt társadalom, a célok birodalma, melyet a személyes különbségektõl elvonatkoztatottan gondolt racionális lények cél-eszköz dialektika által egyesített közössége alkot, még ez a társadalom sem tökéletesen jövõbeni; fogalmi fogantatásában a ténylegesen létezõ társadalomból nõ ki. A célok birodalma maga a polgári társadalom, idealizált formában: abban a formában, amelyben nevezetesen az angol klasszikus közgazdaságtan leírta. Kant közismerten jól tájékozott volt a kortárs angol irodalomban. Az angol klasszikus közgazdaságtan és jelesül Adam Smith szerint a csere mindig egyenértékek cseréje: a csereaktusban a résztvevõk puszta eszköznek tekintik egymást, de miközben magukat mint öncélt megvalósítani törekszenek, szándékaik nem ütköznek: ellenkezõleg, törekvéseik kölcsönösen feltételezik egymást. Kant etikája úgy válik egyre formálisabbá, a kategorikus imperatívusz úgy lesz elõször egy hipotetikus közösség, majd a magánvaló világ elvévé, ahogyan a filozófus nem marad meg a klasszikus közgazdaságtan álláspontján, ahogyan pillantása a polgári társadalom látszatai mögé igyekszik hatolni. A Grundlegung zur Metaphysik der Sitten (Az erkölcsök metafizikájának alapvetése,1785) még õrzi, mintegy reminiszcenciaként, a közvetlenül a valóságra irányuló attitûdöt. A három évvel késõbb íródott Kritik der praktischen Vernunft (A gyakorlati ész kritikája) érvelésében - e három év a német politikai helyzet látványos rosszabbodásának ideje is volt - a formális szempont, a transzcendentális követelések, posztulátumok keretei közé kényszerülõ gondolkodásmód túlnyomóvá válik. Az eredeti kanti probléma mindenesetre a valóságos emberi szabadság lehetõségével kapcsolatos, és ez a probléma ismeretfilozófiai keretek között ama kérdés leplében jelenik meg, hogy vajon az ész uralhatja-e a világot, hogy a világ a racionalitás által áthatott-e. Kant átvette az empirizmus tanítását a tapasztalat alapvetõ voltáról, de ragaszkodott ahhoz, hogy a tapasztalat strukturálásának

elvei nem származhatnak magából a tapasztalatból. Németországban a kritikátlan empirizmus a szabadság-gondolat elméleti alapjainak összeomlását jelentette volna. Kantnak meg kellett mutatnia, hogy a tapasztalat rendezésének elvei az emberi szellembõl származnak, hogy tehát az ész független és szabad. Hogyan lehetett azonban ezt a felfogást konkrétan megalapozni? Pszichológiailag nem, hiszen az elképzelés szöges ellentétben állt a század uralkodó pszichológiájával, az asszociációs pszichológiával: Kantnak olyan jelenséget kellett pszichológiailag leírnia, melyet éppen pszichológiailag nem írhatott le. És lingvisztikailag sem. Az a priori nyelvi interpretációja Kant számára egész vállalkozásának kudarcát, a szabadság elveszejtését jelentette volna: nem véletlenül akarták a Kant-kortárs Stolberg utópiájában az elképzelt szigetre költözendõk nyelvüket otthon hagyni, és új nyelvet választani. Amit Hamann a maga vallásos-misztikus filozófiájában vállalhatott: az észt a nyelvbe helyezni, az individuumot az áthagyományozott nyelv logikájának alárendelni - Kant világnézetében ez járhatatlan út volt. A kritikai fordulatnak szubsztancia nélkül kellett maradnia; Kant filozófiája, a sajátos ideológiai elõfeltevések mellett, szükségképpen kötél nélküli kötéltánccá, a tanítványok számára megismételhetetlen produkcióvá lett. Így Fichte számára is, aki egyébként egész életében azt hitte, hogy saját filozófiája nem más, mint a kanti filozófia következetessé tétele.