IV. Metafizikai rendszerek
 

A németalföldi, angol és kisebb mértékben a francia kereskedõtõke fokról fokra behatolt a termelés szférájába és ott manufaktúrákat hozott létre. A manufaktúrában többé nem a céhek mestermunkáit termelték, nem a termék mûvessége, hanem hasznossága számított, mégpedig termelõje számára elsõsorban a kicserélhetõség szempontjából való hasznossága. A termelést ésszerûen kellett megszervezni: „racionálisan" és „logikusan". A racionális kalkuláció, az észnek való megfelelés, a racionalizmus elve hatja most át az élet minden területét. Megjelenik a vallásban az egzakt, tudományos gondolkodás megszületésében és a filozófia új módszerében is. Galilei és Newton, a geometria és a mechanika válnak az új filozófia példaképévé: Spinoza még etikáját is „ordine geometrico demonstrata" (geometriai módon bizonyítva), dedukció révén, az általános elvekbõl az egyesre következtetve, vezeti le. Az új világban, melynek vas-szükségszerûséggel ható törvényei valamiféle örök rendre látszanak utalni a felszín irracionális káosza mögött, az új filozófia metafizikai rendszerei megszállott módszerességgel keresnek valami -- a tudomány világához hasonló -- harmóniát.
 

1. DESCARTES
 

René Descartes (latinosan Cartesius, 1596--1650) filozófiájában a szkeptikus kétely csak módszerbeli eszköz a megismerés tökéletesen biztos alapjainak felkeresésére, a világ pedig az értelem elvei által olyannyira áthatott, hogy abban otthonosan létezhetünk, jóllehet, mint Descartes írja, csakis gondolataink vannak egészen hatalmunkban. Mindenben kételkedhetünk: csak önmagunkról, és önmagunkról is csak mint gondolkodó szubsztanciáról vannak közvetlenül bizonyos ismereteink. Ám Descartes megmutatja, hogy az anyagi-testi világ a gondolkodó szubsztancia (res cogitans) számára végül is nem idegen. Az anyag lényege a kiterjedtség; a fizikai viszonyok, Descartes szerint, végsõ elemzésben geometriai viszonyokra vezethetõk vissza: a matematikus és fizikus Descartes az anyagi világ minõségi sokféleségét egyetlen minõségre, a kiterjedtségre gondolja visszavezethetni, a fizikai viszonyokat geometriai viszonyokban oldja fel, s ezzel a matematikai világmegértés és végül a matematikailag megalapozott morál elõl minden akadályt eltávolít. Az anyagot a matematikai gondolkodás korlátlanul átjárhatja, a kiterjedt szubsztancia, a res extensa a lélektõl, a gondolkodó szubsztanciától, a res cogitanstól nem idegen: ily módon, mint Descartes írja, „elég a lehetõ leghelyesebben gondolkodni, hogy a lehetõ leghelyesebben cselekedjünk". Az anyag matematizálásával Descartes az árucsere és különösen a manufakturális ipar alapelveit metafizikai elvekké teszi. Ahogyan a manufakturális munkamegosztás a legkülönbözõbb munkafolyamatokat egyszerû mûveletek sorozatává bontja fel, úgy bontja fel Descartes vizsgálódásainak „minden nehezebb kérdését annyi részre ..., ahányra csak lehet, és a legjobb megoldás szempontjából szükség van"; ahogyan az egyszerû mûveletek pusztán mennyiségileg, az elvégzésükhöz szükséges idõvel jellemezhetõk, vagy ahogyan a különbözõ használati értékû áruk egyetlen, mennyiségileg jellemezhetõ szubsztancia, a csereérték megnyilvánulásai: úgy válik az anyag egyetlen dimenzió, a kiterjedtség mennyiségileg megragadható formájává. A társadalmi érintkezés matematizálódása a matematizáló gondolkodás természetesnek, a matematikai igazságokat kétségbevonhatatlanul bizonyosnak tünteti fel. A matematikai igazságok, mint Descartes mondja, tisztán és világosan, clare et distincte beláthatók, és amit tisztán és világosan belátunk, azt nem illetheti kétely: hiszen ítélõképességünket Istentõl kaptuk és Isten nem akarhatja, hogy e képesség még helyesen alkalmazva is minduntalan tévedésekhez vezessen. Hogy Isten létezik, ez Descartes számára nem magától értetõdõ; és az istenbizonyíték kiindulópontjául nem a külsõ természet valamiféle harmóniája szolgál, hanem -- mint Anselmusnál -- Isten ideája. Pusztán azáltal, írja Descartes, hogy én létezem, és hogy magamban egy legtökéletesebb lény, azaz Isten ideáját hordozom, világos, hogy Isten létezik; ám az Én megléte maga is bizonyításra szorul. Ami az utóbbit illeti, ez a bizonyítás kétségkívül Descartes filozófiájának leghíresebb eleme. Logikai fogyatékosságaira már a kortársak rámutattak, de az érdekes persze nem annyira maga a bizonyítás, mint inkább annak elõfeltevései. „Elhatároztam -- írja Descartes --, hogy felteszem: mindazok a dolgok, amelyek valaha is bejutottak elmémbe, nem igazabbak, mint álmaim csaló képei. De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképpen kell, hogy én, aki ezt gondolom, legyek valami. S mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltevései sem képesek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz elsõ elvének, amelyet kerestem." A társadalomtól, melynek életét éli, melynek nyelvét beszéli, melynek gondolatait gondolja, az egyén a polgári viszonyok közepette olyannyira elidegenedett, hogy a külvilág létezése és nevezetesen a többi ember létezése filozófiai problémává lehet; és az egyén oly tehetetlen, hogy még önmaga létezésében is kételkednie kell, s csupán mint végletesen passzív, pusztán szemlélõdõ lény, mint gondolkodó lehet bizonyos önmagában. Tiszta és világos ideákat a szemléletbõl egyáltalán nem nyerhetünk: legfontosabb és biztos ideáink, Descartes szerint, velünkszületettek. (Szûkebb ismeretfilozófiai jelentésben, a descartes-i „racionalizmus" éppen az ideák velünkszületettségének feltételezését jelenti.) A szubjektum a világgal nincsen közvetlen, érzéki kapcsolatban; a világot gondolatilag ragadja meg, úgy, hogy annak meglétére és mivoltára az önnönmagában észlelt ideák, illetve felszínes érzéki benyomások alapján következtet. Amikor pl. egy darab viaszt tekintünk, könnyen azt hihetnõk, mondja Descartes, hogy pillantásunk a viaszt magát veszi észre. A köznyelv, a mindennapi szóhasználat vezet itt félre bennünket. „Tudniillik azt mondjuk: magát a viaszt látjuk, ha ott van, nem pedig: a szín és az alak alapján úgy ítélünk, hogy ott van. És ebbõl legszívesebben mindjárt arra következtetnék, hogy tehát a viaszt a szem pillantása és nem egyedül az értelem belátása által ismerjük meg. De ekkor, véletlenül -- folytatja Descartes, s fejtegetése itt árulkodóan érdekes fordulatot vesz -- ablakomon át embereket látok az utcán menni, akikrõl ugyancsak, pontosan mint a viaszról, azt szoktam mondani: látom õket, holott semmit sem látok, csak kalapokat és ruhákat, melyek alatt gépek is rejtõzhetnének!" Embertársaim persze nem gépek; ám ez nem közvetlenül nyilvánvaló, ehhez a felismeréshez csak isten vezette gondolkodásom segít hozzá. Ha az emberben nem lakna lélek, éppoly gép lenne, mint az állatok: „ezek a mûködések (lélegzés, táplálkozás, érzékelés stb.) ebben a gépezetben (szervezetben) csupán a szervrendszernek természetes következményei, egészen úgy, mint az órának, vagy bármely más kerékrendszernek a mozgása".
 

2. PRO ÉS KONTRA DESCARTES: SPINOZA, LEIBNIZ
 

Descartes filozófiájában együtt van egy idealista metafizika és egy mechanikus materialista fizika. Filozófiáját a következetesebb idealizmus irányába vitte tovább az okkazionalizmus irányzata (Arnold Geulincx, 1624--1669 és Nicolas de Malebrache, 1638--1715), mely szerint a test és lélek kapcsolatát minden egyes alkalommal (occasion) isten szabályozza; valamint a misztikus-irracionális Blaise Pascal (1623--1662), aki eleinte ugyan természettudománnyal foglalkozott, késõbb azonban ráébredt, hogy a filozófia istene elvont eszme csupán; a „szeretet" istenét (a protestantizmushoz erõsen közelítõ katolikus áramlat, a janzenizmus szellemében) saját szubjektivitásunkban kell keresni. Pierre Gassendi (1592--1655) viszont épp eme elvont istenben lát biztosítékot -- epikureus hatásra -- a természet, az atomok mozgásának öntörvényûségére. Gassendival együtt Thomas Hobbes (1588--1679) vitatta leghevesebben Descartes idealizmusát. Hobbesnál csak testek léteznek: természetes és mesterséges (vagyis az ember által alkotott) testek. Ezek közül legfontosabb az állam. Az államot az emberek egy „társadalmi szerzõdés" keretében hozták létre: ha nem léteznék, a természetes állapot, a „bellum omnium contra omnes" (mindenki harca mindenki ellen) állapota következnék be. Mert az ember egoista, természete az önzõ érdek, „homo homini lupus" (ember embernek farkasa). A természeti állapot káoszába csupán az értelem képes rendet vinni: Hobbes harcos antiklerikális és ateista volt.

Az újkori metafizika kiteljesedését Spinoza (1632--1677) és Leibniz (1646--1716) filozófiája jelenti. A szubsztancia problematikája náluk a legkidolgozottabb: felfogásuk két, egymást kiegészítõ ellentétes pólust képez, habár a végsõ szubsztancia mindkettõjüknél, formálisan, azonos. -- Spinoza szubsztanciája: isten vagy a természet (Deus sive natura), mely egyetlen és nem lehet teremtett, hiszen a szubsztancia éppen az, ami önmagának oka (causa sui). Ennek a szubsztanciának végtelen sok attribútuma (lényegétõl elválaszthatatlan tulajdonsága) van, habár mi csupán kettõt ismerünk: a kiterjedést és a gondolkodást. Az emberben a két attribútum együtt nyilvánul meg, mégpedig a pszichofizikai paralelizmus elve szerint: „a képzetek rendje és kapcsolata ugyanaz, mint a dolgok rendje és kapcsolata". A szubsztancia modus-ainak (lényegétõl elválasztható tulajdonságainak) száma is végtelen: ilyen pl. a mozgás. A világban minden szükségszerû, ez magára istenre is vonatkozik: „Minden, amit úgy fogunk fel, hogy isten hatalmában van, szükségszerû." A szabadság: a fölismert szükségszerûség, a szenvedélyeink fölötti uralom. A politikában a demokrácia, az erkölcsben a szubsztanciával való teljes azonosulás, „isten értelmi szeretete" (amor Dei intellectualis) testesíti meg a szabadságot és az erényt, s ezzel együtt a boldogságot: mert a boldogság nem az erény jutalma, az maga az erény. Élete megfelelt filozófiájának: a zsidó egyházból kiátkozott Spinoza erkölcsi függetlenségét lemondással és áldozatokkal vívta ki. -- Leibniz szubsztanciája nem az Egy, hanem a Sok, a végtelenül sok „monás". A monászok, melyeket isten teremtett, akarattal és tevékenységgel bíró atomok: „a tevékenység a szubsztancia lényegéhez tartozik". Minden monász egy kis univerzum („nincs ablaka" a másikra), a mindenség élõ tükre, tevékeny és szabad, a tökéletességre tör. Természet és lélek, anyag és szellem -- isten, a „legfõbb monász" kivételével -- mindenben együtt van, természetesen az emberben is: itt mint két elõre jól beállított óra, párhuzamosan mûködnek, az „eleve tételezett harmónia" (harmonia prestabilita) elvének megfelelõen. A helyes életben megvalósul a teremtés végsõ célja: világunk „a lehetséges világok legjobbika". A matematikus és polihisztor Leibniz a hannoveri uralkodóház szolgálatában állt, a Berlini Tudományos Akadémia megalapítója és elsõ elnöke volt.

Spinoza és Leibniz filozófiájában az új, polgári világ ellentmondásai metafizikai szinten jelennek meg. Spinoza szubsztanciája minden minõséget megszüntet, mindennek végsõ, mozdulatlan alapja, Lebinizé csupa minõség, csupa egyetlenség és mozgás. Spinoza szubsztanciája olyan, mint az ember által teremtett dologi világ végsõ megtestesülése, a tõke, melyben minden különbség már kihunyt: a szubjektum ennek már csupán modusza. Leibniz szubsztanciái a tevékeny szubjektumok; ám Leibniz egyelõre a múlt, a jövõ Spinozát látszik igazolni. A lebinizi filozófia háttérbe szorul, a spinozai filozófia viszont az újkor klasszikus filozófiáinak -- a felvilágosodásnak és a német klasszikus filozófiának -- egyik alapvetõ kiindulópontjává lesz.