III. Reneszánsz
 

Az antikvitás szellemét és kultúráját számos tényezõ közvetítette a középkoron át. Mindenekelõtt a továbbélõ, népes, antik-eredetû városok, de a római egyház és a föld- és kézmûvesség központjaiul szolgáló kolostorok szerzetesei is. A városok kereskedelmi és pénztõkéje a 14--15. századtól kezdve, az árucsere élénkülésével, új erõre kap, s ezzel együtt az -- intézményesen a római magánjogban testet öltött -- antik szellem is újjászületik. Az új szakasz ennyiben joggal viseli a „reneszánsz" nevet. A patriarchális rendek bomlásával színre lépõ egyének jogaikat követelik a mindennapi életben, a mûvészetben és a filozófiában egyaránt. A polgári társadalom osztályai osztályai megkezdik mozgásukat a feudalizmus rendi burkában, ha ezt a burkot egyelõre nem is törik át. Ideológiai téren ez élesen antiklerikális, de sohasem ateista szellemben érvényesül: a világkép végig ember és kozmosz egységének elõfeltevésére épült marad, s Bacon még a „veritas duplex" elvét vallja.

A reneszánsz egyik központjában, a Mediciek firenzei udvarában, egy bizánci görög ösztönzésére 1459-ben új „Akadémiát" -- tudósok szabad egyesületét -- hoztak létre, mely a hivatalos skolasztikus arisztotelizmussal szemben Platón filozófiájára kívánt támaszkodni. Az így föltámadó újplatonizmus (Pico della Mirandola, 1463--1494) mellett azonban egy új-arisztoteliánus áramlat is kialakult Pietro Pomponazzi, Pomponatius, 1462--1524), mely már Arisztotelész filozófiáját is újraértelmezte. A reneszánsz filozófiája azután rövidesen leveti az iskolák korlátait.
 
 
1. NAIV TERMÉSZET- ÉS TÁRSADALOMFILOZÓFIA
 

A reneszánsz naiv természetfilozófiájának jellegzetes formája a panteizmus, vagyis az a gondolat, hogy a természet és Isten egy. Elsõ markáns egyénisége a német, a Mosel menti Kues-ból való Nicolaus Cusanus (eredetileg Chrypffs vagy Krebs, 1401--2464). Az univerzum -- a makrokozmosz -- és az ember -- a mikrokozmosz -- szorosan összefüggnek, egyáltalán a világban minden szorosan összefügg, hiszen Istenben még az ellentétek is egybeesnek és föloldódnak, márpedig a világ mintegy Isten teste. Nem egészen száz évvel késõbb Paracelsusnál (eredetileg Hohenheim, 1493--1541) újra megjelenik a panteizmus: minden individuumban, voltaképp minden dologban életerõ lakik, ha nem is azonos fokon, hanem fokozatosan felébredve. Az idõk változását mutatja azonban, hogy míg Cusanus a bíborosi méltóságig emelkedhetett, addig az alkímiát és tudományt fantasztikusan vegyítõ Paracelsusnak már üldözésekben volt része, Giordano Bruno (1548--1600) pedig az inkvizíció áldozatául esett. Bruno is panteista: „natura est deus in rebus" (a természet a dolgokban rejlõ isten). A belsõ életerõ folytán a világ állandó változásban van. „Ezért -- írja Bruno -- nem hangzik majd rosszul fülednek Hérakleitosz nézete, aki azt mondotta, hogy valamennyi dolog egy, amely változékonyság révén magában foglal mindent." Az anyag változékonyságának eme belsõ okát plasztikusan fogalmazta meg azután a német misztika és a Cusanus vonalát folytató görlitzi cipész, Jakob Böhme (1575--1624), amikor úgy fejezte ki magát, hogy az anyagnak „Qual"-ja van, azaz olyan minõsége (qualitas = minõség), mely egyúttal szenvedése (német Qual = kín) is, azaz belsõ feszültsége.

A természetfilozófiához hasonlóan, a reneszánsz társadalomfilozófiájában is naiv-fantasztikus és realista elemek keverednek egymással. Niccoló Machiavelli (1469--1527) mindenekelõtt realista. Aki az erényt keresi, maradjon meg a magánéletben; a gazdasági és politikai életben csak az eredmény a fontos. Machiavelli azonban csupán exponense és szócsöve volt korának, leírta azokat a módszereket, amelyek ebben az új világban, a közösségtõl elszakadt szabad egyének és a keletkezõ dologi hatalom, a tõke világában érvényesek. Ha az emberek jók lennének -- mondotta --, az én módszereim nem lennének jók. A fölháborodás, mely A fejedelem (Il Principe, 1515) c. mûve nyomán ellene támadt („Machiavelli állandó alakká, minden fondorkodás és képmutatás foglalatává vált, amelyben a »Machiavelli« tulajdonnév a machiavelli köznévnek kezdett helyet adni" -- írja a kultúrtörténész Hauser Arnold), azt mutatja, hogy olyan titkokat mondott ki, melyek így kimondva megrázták az emberek lelkiismeretét és megrettentették õket. Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is. Ezzel szemben Thomas Morus (1478--1535) és Tommaso Campanella (1568--1639) szép és fantasztikus álmokat szõnek az ideális társadalomról: az elõbbi az Utópiában, az utóbbi a Napállamban. Utópiájuk (a köznév a mórusi tulajdonnévbõl ered) lényege, hogy a társadalmat a céhmunka kézmûvességének szintjén tartva, a szûkös javakat egyenlõen elosztva, az embereket atyai szigorral munkára késztetve talán meg lehetne õrizni a hagyományos társadalom erkölcsi rendjét és harmóniáját. Tanításuk nem mond ellent Machiavellinek, ellenkezõleg, elismerik igazságát: ha a patriarchális eszközöknél akarunk maradni, a cél is csak a patriarchalizmus lehet.

A reneszánsz gondolkodás jellegzetes mozzanata: a szkepticizmus és a sztoicizmus újjáéledése. Ahogyan a késõantik filozófia az antik közösségek felbomlását tükrözte, úgy a reneszánsz szkepticizmus és sztoicizmus a keresztény középkor patriarchális viszonyainak felbomlását fejezi ki: az individuum belevetettségét egy idegen, átláthatatlan társadalmi valóságba. A polgári gondolkodásban a humanizmus ujjongása és derûje mellett kezdetben világosan jelen van egyfajta társadalmi pesszimizmus is: a reformátor Kálvin (1509--1564) az embert mint Istentõl elidegenedett lényt írja le; a bûnbeesett ember képtelen arra, hogy természet és társadalom összevisszaságában az Istennek tetszõ, a jóhoz vezetõ utat értelmével fellelje. Ez a korai pesszimizmus abban a mértékben szorul háttérbe, ahogyan a polgárság a gazdasági befolyás mellett politikai hatalomra is szert tesz; de teljesen sohasem tûnik el, az elméleti megismerés korlátainak gondolatában mindvégig -- és az újkori fejlõdésben egyre érezhetõbben -- jelen van, hogy végül la 19. században, a klasszikus polgári világnézet válságkorában, ismét általános jelentõségûvé és meghatározóvá váljék. Descartes éppen azáltal lett az újkori filozófia kiindulópontjává, hogy a társadalmi-etikai pesszimizmust úgyszólván feloldotta egy individuum-középpontú és minden mozzanatában a polgári életet és gondolkodást tükrözõ fogalomrendszerben. A németalföldi humanista, Erasmus (1466--1536) vallási türelmességét általános szkepszis színezi; a szpektikus Michel de Montaigne (1533--1592) az érzéki tapasztalat viszonylagosságából és megbízhatatlan voltából és abból, hogy az értelem az érzéki tapasztalatnak kiszolgáltatott, még arra következtet, hogy képtelen vagyunk biztos ismeretek, végsõ igazságok elérésére, és azt tanácsolja, valljuk meg tudatlanságunkat és gyengeségünket; a sztoikus Justus Lipsius (1547--1606) pedig úgy ír, hogy a világ rossz és mindenüttl egyformán rossz, és békét csak önnön lelkünkben találhatunk: törekednünk kell ugyan arra, hogy amit helyesnek találunk, azt megvalósítsuk, de túlságosan ne adjuk magunkat oda ennek a törekvésnek, hiszen a siker végül is nem rajtunk múlik, s a világban különben is minden változó, minden bizonytalan.
 

2. BACON
 

Az olasz reneszánsz virágzása éppoly rövid és tünékeny volt, mint annak idején az ion poliszoké. A tisztán közvetítõ jellegû itáliai és az iparra támaszkodó németalföldi--angol kereskedõtõke közül csupán ez utóbbinak volt perspektívája. Az északi reneszánsz nem oly káprázatos, mint a déli, de mélyrehatóbb: nem véletlenül itt történt meg a reformáció nagy frontáttörése, mely az individuum, az új kor vallását, a protestantizmust eredményezte. (A reformáció részben kapcsolódik a reneszánszhoz: Luther és Kálvin a késõrómai egyházatyák, mindenekelõtt Ágoston hagyományait folytatták.) És ugyancsak nem véletlen, hogy a reneszánsz természetfilozófusok közül Cusanus, Paracelsus és Böhme németek, a humanisták közül Eramus németalföldi, Montaigne francia, Morus angol, az olasz Bruno és Campanella pedig csak Angliában és Franciaországban mûködhettek nyugodtan. Végül az egész reneszánsz filozófia betetõzõje az angol Francis Bacon (1561--1616), aki az angol abszolút monarchiának tett szolgálataiért a „Verulam bárója" címet kapta.

Bacon munkája a tudományok nagy megújulásáról („Instauratio magna scientiarum") befejezetlenül maradt, legfontosabb része az 1620-ban megjelent Novum Organum (Új módszer). „Hiába remélünk -- írja ebben -- jelentõs haladást a tudományban attól, hogy a régit az újba töltögetjük és oltogatjuk, újra kell építenünk mindent, az alaptól a tetõig, ha nem akarjuk örökké egy körben forogva, jelentéktelen és szinte említésre sem méltó haladással beérni." Mindenekelõtt a megismerés útjában álló akadályokat, az idolumokat (bálvány-, vagy ködképeket) kell leküzdeni. Négyféle ködkép van: a törzs ködképei, pl. érzékszerveink csalódásai, hozzátartoznak az emberi fajhoz; a barlang ködképei abból fakadnak, hogy minden ember (neveltetése, benyomásai stb. folytán) a saját „barlangjában" él; a piac ködképei a helytelenül és meggondolás nélkül (miként a piacon) használt szavakból származnak; végül a színház ködképei a dogmatikus filozófiák, melyek „kizárólag színpadra való elmélet-költemények". Az új, helyes módszer, a tapasztalatból kiinduló, az egyesbõl az általánosra következtetõ indukció révén lehet az idolumokat leküzdeni. Ha csak magunkból indulunk ki, mint a magából fonalat szövõ pók, éppúgy nem jutunk semmire, mint a tapasztalatokat pusztán fölhalmozó, hangyamódra gyûjtögetõ „empirikusok". A helyes utat a méh mutatja: a valóságból vett anyagot földolgozni és rendszerezni kell, sõt újból össze kell vetni a valósággal a (tudományos és gyakorlati) kísérletek révén. „Mert egyedül a mesterségek és tudományok -- írja Bacon -- adnak hatalmat az ember kezébe a valóság fölött." Egyáltalán „emberi tudás és hatalom ugyanaz"; a tudás hatalom; Bacon utópiája, a Nova Atlantis már a technika diadalának meghirdetése. Mégis, Bacon voltaképpen nem újkori, nem polgári gondolkodó: úgy fejezhetnõk ki magunkat, hogy Bacon a tudomány mint hatalom eszméjét a hagyományos világkép keretei között maradva képviselte. Baconbõl még hiányzik a modern polgári társadalom filozófiájára jellemzõ alapkoncepció, az elszigetelt individuális pszichikum és a csak matematikai formulákkal leírható természet szembeállítása: a reneszánszban még -- írja Marx -- „az anyag költõien érzéki ragyogásában ránevet az egész emberre".