Lét és idő – Martin Heidegger 1927-ben megjelent és töredékben maradt fő műve a létkérdés kidolgozásának fundamentálontológiai útját vázolja. Eszerint a létkér­dés kidolgozását, megválaszolását a kérdezőnek – a létkér­dést föltevő létezőnek, az emberi létnek – az analíziséből kell indítani, s ez lenne az ontológia fundamentuma. A hagyományos lételméletek fundamen­tuma Heidegger szerint mindig az emberlét egy meghatározott elképzelésével, az embernek ésszerű állatként való felfogásával állott összefüggésben, s az újkori filozófia is innen vette kiindulópontját. Az ember tényleges életéhez való visszafordulás során Heidegger szakít a hagyományos megközelí­tésekkel, és újszerű képet fest az emberről. Az ember elsődlegesen nem önmagában bizonyos én, hanem világban létező, dolgokkal foglalatoskodó, őket gondozó, embertársaival történeti-társadalmi közösségben élő lény; létének alapja nem a megismerés, hanem a gond, horizontja pedig a véges idő, melynek elsődleges dimenziója a jövő. Az emberi létről nyújtott szuggesztív elemzések az ember létét az időre, az időiségre vetítik ki, hogy innen vegyenek irányt magának a létnek az új időfogalom fényében történő tárgyalásához. Ez azonban a megjelent műből nem csupán hiányzik, de a kivitelezés útja is homályos.