posztmodern dráma és színház – Robert Wilson, Einar Schleef, Frank Castorf, Jan Fabre, Christoph Marthaler, Elizabet LeCompte, Declan Donehan, Deborah Warner, a Wooster Group rendezései, illetve Heiner Müller, Rainald Goetz, Bazon Brock, Peter Handke, Elfriede Jelinek, illetve Dario Fo, Bernard Maria Koltčs, Dea Loher és Urs Widmer darabjai egy­értelműen megkérdőjelezik, sőt szertefoszlatják a fiktív kozmosz áb­rá­zo­lá­sának az európai színház hatvanas évek végére kialakult szo­kás­rend­jét tekintve domináns igényét. A logikus összefüggés és koncentrált szer­kesz­tés­mód, ill. a színházi jelrendszerek adott rendezést szervező hierarchiája biztosította értelemösszefüggés dekonstrukciója a színházi jelrendszerek puzzle-szerű szerveződésének ad helyet, minek következtében a reáliák, az érzékek és a test önálló és saját logikájából építkező autonóm teatralitás alkotja e színház energiacentrumát. A valóságészlelés és -értés nor­ma­ti­vi­tását játékba hozó lassítás vagy a rizómaszerű telítettség és gyorsítás, az akusztikai és vizuális dramaturgia feszültséget teremt a befogadás ér­te­lem­képző (szemiotikai) és érzéki (performatív) dimenziója között, stimulálja ill. aktivizálja az észlelési mechanizmust – lehetővé téve, hogy a színház az élő test materialitásának és észlelésének, a játékos és a néző közös testi, térbeli és időbeli együttlétének tematizálásával definiálhassa újra önmagát az immateriális és szimulatív médiavilággal szemben