felejtés – Az emlékezetben tárolt információk előhívásának részleges vagy teljes hiánya. Az emlékezetkutatás úttörője, Ebbinghaus írta le először a 19. sz.-ban, hogy a felejtés üteme nem egyenletes, hanem kezdetben gyors, majd egyre lassuló. A későbbi kutatások kimutatták, hogy a felejtési ütem más és más lehet különböző típusú emlékezeti anyagoknál, így eltérő idői füg­gvé­nyeket kapunk vizuális és verbális információk vagy komplex készségek elsajátításánál. A felejtés magyarázataiban megkülönböztetjük egymástól a rendelkezésre állás és az elérhetőség faktorait. Az előbbi az emlékezeti kódok rögzítésének, vagyis az emlékek tárolásának zavarát, az utóbbi pedig az emlékezeti hívóingerek és a célemlékek összekapcsolódásának átmeneti vagy tartós akadályát jelenti. A felejtés elméleti magyarázatai három cso­port­ba sorolhatóak. Az első csoportba tartozó elméletek az emléknyomok el­hal­ványulását tekintik elsődleges oknak, legfontosabb kísérleti módszerük a tanulást követő aktív és inaktív állapotok összehasonlítása. Az úgynevezett interferencia-elméletek a tanulást követő új információk elsajátításának za­va­ró hatását hangsúlyozzák. Végül az úgynevezett gátlási elméletek az em­lé­kezési helyzetben megjelenő, de a cél szempontjából irreleváns emlékek kiszorításáért felelős gátlórendszer működésének mellékhatásaként értel­mezik a felejtést. Mindhárom megközelítés értékes adatokkal járul hozzá a patológiás felejtés, az amnézia magyarázatához.