kegyelem (teológia) – a keresztény teológia egyik alapvető, dogmatikai definíciókon alapuló fogalma, amely Istennek az emberre irányuló személyes jóakaratát és segítő ajándékát jelenti. E fogalom lényege, hogy az eredendő bűn révén Istentől elforduló ember alkalmatlanná vált a jóra és Isten szabad választására; ezt a képességét a továbbiakban csak közvetlen isteni segítség révén gyakorolhatja. Az ezt a helyzetet orvosolni akaró isteni szándék a bűnben lévő ember számára is megadja ingyenes segítségét, amely az ember megigazulásának egyedüli biztosítéka. A Szent Ágoston óta elfogadott kegyelemtani felfogás szerint Isten végtelen jóságában még a bűnben élő embert is üdvözíteni akarja, az ennek érdekében nyujtott segítsége pedig kegyelem formájában segíti az embert üdvözülésének útján. A mindenki számára adott isteni kegyelem az ember bűnös állapota és hajlama miatt csak lehetőség, amely az emberi együttműködés nélkül nem válik hatékony segítséggé. Az egyház történetén végighúzódó viták éppen arról szólnak, hogy a kegyelmi adományok isteni önkény szerint tesznek-e alkalmassá azok be- és elfogadására, vagy a kegyelem olyan isteni »lehetőség« és »kínálat«, amelyet az embernek – szabad akarata következtében – elfogadnia vagy elutasítania egyaránt lehet. Amiben teljes a teológusok egyetértése, az az, hogy a kegyelmi adományok nélkül az ember nem üdvözülhet; a személyes hozzájárulás és a kegyelmi késztetés kényszerítő ereje vagy hatékonysága kérdésében azonban a keresztény dogmatikában komoly viták voltak az ókortól napjainkig.