Kádár-korszak – Az 1956 és 1988 közötti évek közkeletű elnevezése. Nevét Kádár Jánosról kapta, aki az egész korszakban a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára, ill. főtitkára, és emellett 1956–1958-ban és 1961–1965-ben a Minisztertanács elnöke volt. A Kádár-korszak két nagy szakaszra oszlik. Az elsőt, amely 1962-1963-ig tartott, a forradalmárokkal való véres le­számolás, a diktatúra intézményrendszerének restaurálása, Kádár személyi hatalmának megszilárdulása és végül a rendszer nemzetközi elismertetése jellemezték. Eközben egyértelművé vált, hogy 1956 alapvető céljai – a füg­getlenség és a demokrácia – nem valósulhatnak meg, ám egyben az is, hogy az 1956 előtti sztalinista politikához nincs visszatérés; Rákosi és társai nem juthatnak többé szerephez Magyarországon. A második nagy szakasz, amely­nek során a rendszer megkülönböztető jegyei karakterisztikussá váltak, 1962-1963-től 1988-ig tartott. Ezek a jellegzetességek a következők voltak: (1) a diktatúra totális jellegének autoriterré válása, vagyis represszív jellegének enyhülése; (2) az állami és társadalmi tulajdonra épülő tervgazdaság racio­nalizálása és ennek részeként a piaci szempontok korlátozott mértékű reha­bi­litálása; (3) a kommunista ideológia hegemóniájának a megszűnése és a szellemi-kulturális élet liberalizálása; (4) a mindennapi élet depolitizálása és a társadalom fogyasztási-modernizálódási igényeinek elfogadása. A libera­lizálódás áthághatatlan korlátait az egypártrendszer, valamint a Szov­jetunió külpolitikájához és az általa irányított katonai szövetséghez (Varsói Szer­ződés) való feltétlen hűség jelentették. A Rákosi-korszaktól eltérően a Kádár-korszak számos területen elérte vagy megközelítette az adott kere­teken belül lehetséges és elérhető optimumot, miáltal az akkori magyar társadalom jelentős része azonosult vele.