csillagfényesség – a csillagok sugárzásából az észlelőműszerbe (akár a szembe) jutó intenzitás mértékére jellemző mennyiség. A csillagok fé­nyes­ségét leíró skálát Hipparkhosz vezette be a Kr. e. 2. században, majd 1856-ban N. R. Pogson helyezte matematikai alapokra. A csillagfényesség egysége a magnitúdó. A fényesebb csillagok kisebb magnitúdójúak, és egy magnitúdó különbség 2,512-szeres intenzitásbeli aránynak felel meg. Az éjjeli ég leg­fé­nye­sebb csillaga a –1,4 magnitúdós Sziriusz, és sötét környezetben szabad szemmel még éppen látni lehet a 6 magnitúdós csillagokat. A Nap látszó mag­nitúdója –26,75. A legnagyobb távcsövekkel már a 30 magnitúdós csil­la­gok is kimutathatók. Az eddig említett magnitúdóértékek a látszó fé­nyes­ség­re vonatkoznak. Két teljesen egyforma csillag eltérő fényességű lehet, ha nem azonos távolságra vannak tőlünk, mert a Földre jutó intenzitás a tá­vol­ság négyzetével fordított arányban csökken (figyelmen kívül hagyva a csil­lag­kö­zi anyag által okozott fényelnyelést). A csillagok az abszolút fényességük alapján hasonlíthatók össze: abszolút fényesség alatt a 10 parszek (32,6 fény­év) távolságból mérhető látszó fényesség értendő. A magnitúdó a csil­la­go­kon kívül más égitestekre (kisbolygókra, galaxisokra stb.) is vo­nat­koz­tat­ható fogalom. A magnitúdóskálát főleg az optikai tartományban használják, más hullámhosszakra (pl. a rádió- és a röntgencsillagászatban) más fényes­ség­egy­ségeket vezettek be.