Immanuel Kant – sz. 1724, h. 1804. febr. 12, német filozófus, a königsbergi egyetem tanára. A filozófia úgymond »kiskorúságának« csak az ész bátor ön­vizsgálata vethet véget: a kritikai filozófia alanya, az emberi ész, egyben an­nak tárgya is lesz. A tiszta ész kritikája (1781) az ész »jogos igényeit meg­e­rő­sí­tené, míg az alaptalan igényeket kivétel nélkül el tudná vetni, nem hatalmi szóval, hanem a saját örök és változhatatlan törvényeire hagyatkozva«. A tudás lehetőségi feltétele az elme (Gemüt) – érzékiség, értelem, ítélőerő, ész – tapasztalat előtti struktúrája. Az ismeret tárgyát az elme és a magánvaló dolog (Ding an sich) együtt alkotja, a világ önmagában nem, csak a megismerő szubjektumhoz való viszonyban ismerhető meg. A gyakorlati ész kritikája (1788) című etikai művében Kant kifejti: a »jó« nem előre meghatározott tör­vény vagy eszme, hanem a szabadon választott egyéni cselekvés szabályának a kategorikus imperatívusz eljárásával vizsgálható ésszerűsége: »Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen.« Az ítélőerő kritikája (1790) a szabadság és a ter­mészeti szükségszerűség összehangolására tett kísérlet. Kant az utóbbi két­száz év valamennyi filozófiai irányzatára hatott.