dekonstrukció – a kifejezést Jacques Derrida vezeti be a filozófiába a heideggeri destrukció – Destruktion, Abbau – fordításaként (Grammatológia, 1967). Nietzsche, Freud és Heidegger a proto-dekonstruktorok. Derrida de­kon­strukciója a metafizika alapstruktúrájának, architektúrájának, nyelv­hasz­ná­latának, írásmódjának és intézményrendszerének »lebontására, elemekre szedésére, rétegekre fejtésére« irányul. Derrida kiemeli, hogy a de­kon­struk­ció nem módszer, nem kritika, nem analízis, nem aktus és nem is művelet, hanem »bekövetkezik, esemény, amely nem vár a szubjektum elhatározására, tudatára vagy megszerveződésére. Dekonstruálódik. – Ça se dé­con­stru­it« (Psyché, 1987). A hatvanas években a dekonstrukció »kettős gesztus, kettős tudomány, kettős írás« által a klasszikus oppozíciók – nyelv–írás, jelenlét–távollét, természet–kultúra stb. – »felforgatását« és »az általános rendszer elmozdítását« gyakorolja (Marges de la philosophie, 1972). 1968 után az intézményrendszerek, az oktatás, a politika területén működik: »több mint egy nyelv – plus d'une langue« (Mémoires pour Paul de Man, 1988). A kilencvenes évektől mint az adás, a vendégszeretet etikája jelenik meg – »a dekonstrukció az igazságosság« (Force de loi, 1994).