Egyiptom – A görög Aegüptosz-ból származik, az pedig Memphisz egyik óegyiptomi nevére (Hut-Ka-Pthah, »Ptah Lelkének Háza«) vezethető vissza. A hamita népekkel rokon régi egyiptomiak országukat Kemet-nek (»Fekete Föld«) nevezték, a Nílus-völgy termékeny vidékét értve alatta, megkülönböztetvén azt a vörös Deseret-től, a sivatagtól. A több mint 3000 évig virágzó óegyiptomi civilizáció területe nagyjából egybeesik a mai Egyiptoméval, északon a Földközi-tenger, délen a Nílus első kataraktája, keleten a Vörös-tenger, nyugaton a Líbiai Sivatag határolják. A csatornák és gátak rendszere ellenére a földművelés inkább a Nílus természetes áradására épült, így némileg más jellegű volt, mint a mezopotámiai. A negyedik évezred utolsó harmadában két állam jött létre: a Nílus-delta vidékén a kisebb városokból szerveződött Alsó-Egyiptom, délen pedig a helyi törzsek szövetségéből szerveződött, centralizált Felső-Egyiptom. A két területet a déli uralkodó, Narmer egyesítette erő­szakkal Kr. e. 3000 körül, amit Menész, az egységes egyiptomi állam tény­leges létrehozója, az I. dinasztia megalapítója fejezett be. Az archaikus kor utáni egyiptomi történelem az Óbirodalom (kb. Kr. e. 2600–2200), a Közép­birodalom (Kr. e. 2040–1780 körül) és az Újbirodalom (kb. Kr. e. 1550–1070), valamint a Szaiszi Kor (Kr. e. 664–525) virágzó időszakaira oszlik, ezeket belháborúktól és idegen hódításoktól zilált átmeneti periódusok választják el egymástól. Egyiptom III. Thotmesz idején érte el legnagyobb kiterjedését, Szíria–Palesztina jelentős része ekkor került fennhatósága alá. A Szaiszi Kort követően a perzsák, majd Nagy Sándor hódítják meg az országot, ez jelenti a klasszikus fáraókori Egyiptom végét is. Az ezt követő Ptolemaiosz-kor a minden téren érvényesülő görög befolyás időszaka, ugyanakkor az egyiptomi kultúra utolsó virágkora.