bronzkor – az őskornak azon időszaka, amikor az ékszerként, használati eszközként és fegyverként szolgáló tárgyak meghatározó nyersanyaga a réz és ón, ólom vagy antimon ötvözése révén létrehozott bronz volt. A tiszta réznél szilárdabb anyagot Kr. e. 2800 körül vették először használatba. A bronz­mű­ves­ség számára szükséges nyersanyagok lelőhelyeinek felkutatása és ki­ak­ná­zá­sa fontos kereskedelmi kapcsolatrendszerek kialakulását vonta maga után. Mindez összekapcsolódott az égeikumi városias központok lét­re­jöt­té­vel, a fejlődés innen terjedt fokozatosan a Kárpát-medence és Közép-, majd Nyugat-Európa felé. Hazánk területét a bronzkor folyamán elsősorban dél­ke­let és nyugat, illetve kelet felől érték kulturális hatások, esetenként né­pes­ség­moz­gá­sok. Ennek tulajdonítható például, hogy a korai és a középső bronz­kor­ban az Alföldön a neolitikumból is ismert életmód, az összeomlott épü­le­tek romjain újjáépült házakból létrejött lakódombok, a virágzó gazdaságú tell-települések ismét meghonosodtak néhány évszázadra. A kereskedelmi utak mentén nemcsak a nyersanyag és a kész bronztárgyak, hanem más in­for­má­ciók (pl. edényművességi, viseleti divatok, temetkezési szokások, fegy­ver­tí­pu­sok) is terjedtek. Mindez a késő bronzkor időszakára, Kr. e. 1200 tájára a Föld­közi-tenger partvidéke mentén és Európában hasonló harcmodor és kul­tu­szok kialakulásához vezetett. A bronzkor végét a vaseszközök elterjedése jelzi a Kr. e. 8. sz.-ban.