csillagszínkép – a csillagok színképe sugárzásuk hullámhossz szerinti fel­bon­tá­sával állítható elő. A színkép készítéséhez a távcsőbe érkező fényt priz­mát vagy optikai rácsot tartalmazó spektrográfba vetítik. A csillagszínképben a folytonos sugárzást (kontinuum) elnyelési (abszorpciós) vonalak szakítják meg. A vonalak hullámhosszából megállapítható, hogy melyik kémiai elem hozta létre az adott színképvonalat. A színképből a csillag számos fizikai tulajdonsága is meghatározható: a csillag felszínén érvényes hőmérséklet, nyomás, gravitációs gyorsulás, mágneses térerősség és a színképvonalat kel­tő rétegre jellemző mozgások. Bizonyos csillagok légkörében emissziós vo­na­lak is jelentkeznek, ezek mindig anyagkiáramlásra utalnak. A csil­lag­szín­kép­ben előforduló vonalak megléte és egymáshoz viszonyított erőssége alapján színképtípusokat állapítottak meg, s e típusok szolgálnak a szín­kép­osz­tá­lyo­zás alapjául. A fő színképtípusok (csökkenő hőmérséklet szerint): O, B, A, F, G, K, M. A csillagszínkép a leggazdagabb információforrás az asztrofizika szá­má­ra (ld. még Hertzsprung–Russell-diagram), de jó minőségű spektrum csak nagy átmérőjű távcsőre szerelt spektrográffal állítható elő. A szín­kép­osz­tá­lyo­zás az optikai spektrumon alapul, de más (pl. infravörös vagy röntgen-) hul­lám­hossztartományokban felvett színkép is lényeges információt ad a vizs­gált csillagról.