|   | 
		esztétika – 
		a görög  aiszthészisz szó észlelés és érzékelés értelemtartalma szerint, a művészettel 
		és szűkebben a  széppel való foglalatoskodást jelenti. Magába foglalja az  alkotás 
		és befogadás kérdését, valamint a műalkotás létrejöttének feltételeit és 
		hatásának módjait. A szépről gondolkodás a görög kezdetektől (Platón, Arisztotelész) 
		jelen van a jó és az igaz ideája mellett. Az ember az utánzáson 
		és az utánzaton keresztül alkalmassá válik, hogy felfogja az utánzottban rejlő örök, az 
		időnek ellenálló elemet, ugyanakkor a saját idővel szembesülve, ahhoz megtisztulva 
		(katharszisz) talál vissza. 
		Az esztétika első tudományos megfogalmazását a Ch. Wolff tanítvány A. G. Baumgartennek 
		köszönheti (Aesthetica 1750.), aki alsóbb megismerésként (gnoseologia inferior) 
		az érzéki megismerés tudományaként dolgozta ki az esztétikát. Jóllehet az esztétikai 
		elemről, a szépről már régóta számos megfigyelést tettek a gondolkodók, tudományos 
		esztétikáról csak ezt követően beszélhetünk, azaz elválik a szép antik és 
		középkori metafizikájától. Az is nyilvánvaló, hogy a tudományos megfogalmazást 
		megelőző korszak felismerései jelen vannak az összegző, tudományos igényű munkákban. A 18. 
		század közepétől az esztétika kevésbé normatív, mintsem a szubjektivitás felől elgondolt, a 
		szépséget az érzéki észlelés felől, míg magát a műalkotást egy zseniális alkotó 
		műveként mutatták be. Mindez persze nem jelenti, hogy az esztétikai 
		gondolkodásban ne lett volna meghatározó a társadalmi-közösségi vonatkozás elemzése, 
		amit leginkább az ízlés (Hume) elméletében látunk. Még Kant is hangsúlyozza, 
		hogy a zseni műve és az ítélőerő megzabolázta ízlés viszonyában 
		szépnek, csak akkor nevezhetünk valamit, ha az ítélőerő a képzelőerőt 
		hozzáigazítja az értelemhez (Az ítélőerő kritikája 50§). Az esztétika 
		legjelentősebb, egyben történetileg visszatekintő műve Hegel előadása. Az újabb kori 
		esztétikák mellőzik a szisztematikus kidolgozást és ontológiai-metafizikai (Nietzsche, 
		Heidegger, Gadamer), vagy pedig történeti-szociológiai (Benjamin, Adorno) elemzését nyújtják az 
		esztétikai problémáknak.  | 
		Összeállította:  Bacsó Béla 
		Utolsó frissítés:  2003. október 15. 
		© 2003 MTA |