Böhm Károly – sz. 1846 (Besztercebánya), h. 1911 (Kolozsvár), az első ma­gyar filozófiai rendszer megalkotója. Pozsonyi, majd göttingeni és tübingeni tanulmányok után a pozsonyi evangélikus gimnázium és teológia, majd a budapesti evangélikus főgimnázium tanára, később igazgatója, 1896-tól halá­láig a kolozsvári egyetemí iskolateremtő filozófiaprofesszora. Főbb tanítvá­nyai: Bartók György, Tavaszy Sándor, Varga Béla, Tankó Béla, Ravasz László, Makkai Sándor. 1867-től kezdve jelennek meg filozófiai írásai, 1882-ben ala­pító szerkesztője a Magyar Philosophiai Szemlének. Az ember és világa című fő­művében (1883–1942, 6 kötet) Comte és Kant összeegyeztetését kísérli meg, majd neokantiánus ihletésű értékelméletet dolgoz ki. Megközelítése metafi­zika- és pszichologizmusellenes, ismeretelméleti középpontú, hatással van rá Fichte is. A szubjektumból, az emberből mint öntétből indul ki, amelynek öntudatlan projekciója a megismerhető valóság, tudatos projekciója az értékek, az igaz, a jó és a szép világa, amely a logika, az etika, illetve az esztétika tárgya. Az utilitaristák hasznossága a társadalmi tények értelmezésének végső érté­ke, önmagában azonban nem önérték, hiszen maga a társadalom is eszköz­jellegű: csupán az egyén szabad önállításának külső feltétele.