nyelvfilozófia – a nyelvi jelentés mibenlétével, nyelv és gondolkodás kapcsolatával, a nyelvhasználat szabályaival és jelentéstani vetületeivel foglalkozó filozófiai kutatási terület. Bár a nyelv és a tudat, a nyelv és a gondolkodás közötti szoros kapcsolat felismerése nem új keletű a filozófia történetében – Platón, Arisztotelész, a skolasztikusok, Hobbes, Locke, Hume, Mill munkáiban egyaránt találkozhatunk a kérdéskörre vonatkozó fejtegetésekkel –, a nyelv filozófiája csak a XX. században vált önálló diszciplínává. Megszületése erősen kötődik a jelek és jelrendszerek általános elmélete, a szemiotika kibontakozásához. A nyelvfilozófia mint kutatási terület a jelekkel és a jelentéssel kapcsolatos tudományos elméletek mellett, azokkal összefüggésben jött létre az analitikus filozófiai hagyomány keretei között. Az analitikus filozófia Russell, Wittgenstein és más filozófusok nyomán a filozófiai problémák megoldásának kulcsát a problémák megfogalmazására szolgáló nyelv elemzésében látja és ezért a nyelvfilozófiát a filozófia többi részének alapjaként határozza meg. Mára azonban a kortárs kognitív tudományok, megismerés- és nyelvpszichológia hatására a nyelvfilozófia mindinkább egy általánosabb kutatási terület, a tudatfilozófia elemévé válik az analitikus hagyományban. A nyelv tudatfilozófiai vizsgálata ma már kitér a nyelvhasználat mentális alapjaira és e mentális alapokkal kapcsolatos ismeretelméleti kérdésekre is.