színházelmélet – az ógörög theaomai (néz, gondolatban szemlél vizsgál) és theoria (nézés, szemlélés, színjáték, vizsgálódás, elmélet, tudományos isme­ret) szavakból. Jelentését az határozza meg, hogy a fogalom értelmezése során a szóösszetétel tagjai közötti birtokosjelzői viszony vagy az etimoló­giailag is legitim azonosítás kap-e hangsúlyt. Az első esetben elméletek színházi vonatkozásainak rendszeréről, illetve a színház tárgyterületére történő alkalmazásáról beszélhetünk: ebben az értelemben lehet igaz az a megállapítás, mely szerint a 20. sz.-ig a színházelmélet tulajdonképpen drámaelmélet volt (polgári dráma és színház); ezért tekintjük színház­el­méletnek a színházantropológiát, a színházszemiotikát, a színház­ontoló­giát, a színházszociológiát, a színházpszichológiát vagy a színházesztétikát – következésképp Platontól (antik dráma és színház) kezdve Brechten, Artaud-n és Sztanyiszlavszkijon (avantgárd dráma és színház) keresztül Derridáig (a dekonstrukció színházelmélete) a legkülönbözőbb filozófusok, képző­művé­szek, rendezők, színészek stb. műveinek teorémákká szerveződő olvasatait. Ha viszont elfogadjuk, hogy már a látás aktusában benne van az elmélet, akkor a színházelmélet az előadás nézőjének reflexiójával, illetve annak történetével és elemzésével (ritmus) lesz rokon, jelentése pedig a mise en scene definícióinak, illetve történetének ismeretében írható körül.