színházszemiotika – az ógörög theaomai (néz, gondolatban szemlél, vizsgál) és semeion (jel) szavakból. Színházelmélet, amely a modern szemioló­gia/szemiotika (strukturalista színházelmélet) és hermeneutika (recepció­esztétika) párbeszéde során kirajzolódó kérdés- és válaszhorizontból értel­mezi a színház jelenségét. A hőskornak tekinthető 1970-es években az irodalomtudománytól immár függetlenedni kívánó színháztudomány legiti­mációjában játszott kiemelkedő szerepet, hiszen a színházi jelek és jel­folyamatok ismérveinek meghatározására irányuló törekvés az elméleti (színházelmélet), történeti (színháztörténet) és (a diszciplína története során először) módszertani (mise en scene, ritmus) reflexió igényével képes megfogalmazni a »mi a színház?« mindezidáig vagy kizárólag a »mi a dráma? « kontextusában vagy pedig impresszionisztikusan feltett kérdését. Az 1990-es évek tudományos diskurzusát meghatározó interdiszciplináris jelleg és a színházi élet legújszerűbb jelenségeinek (posztmodern dráma és színház) médiaelméleti vonatkozásai viszont a szemiotikai előföltevésrendszerek antropológiai indexére irányítják a figyelmet. Ha ugyanis a színház a minden­kori kultúra modelljeként definiálja magát, akkor a színházszemiotika tárgyát az (ön)reflexió kultúrateremtő aktusa alkotja, célja ezen identitás­képződés leírása és megértése, amit a klasszikus modellek (jel, kommunikáció, szöveg stb.) átszerelésével hajt végre.