sumer nyelv – Nyelvcsaládba nem tartozó, az ókori Mezopotámiában be­szélt nyelv. Ékírásos nyelvemlékeken maradt fenn, az első sumer nyelvű szö­vegek a Kr. e. IV. évezred végéből származnak. Bár a Kr. e. III. és II. évezred fordulója körül megszűnt beszélt nyelv lenni, a vallás és tudományok szö­ve­ge­inek egy részét a Kr. e. I. évezred végéig sumerül írták. A nyelvnek egyetlen társadalmi nyelvváltozatát (szociolektusát), az ún. »női nyelvet« (eme-sal) le­het elkülöníteni. A sumert többek között a japán, a török, a magyar és egyes kaukázusi nyelvekkel próbálták rokonítani, azonban e kísérletek sikertelenek maradtak. – A sumer agglutinatív (ragozó) típusú, ergatív nyelv, azaz a tár­gyatlan ige alanya és a tárgyas ige tárgya ugyanabban az esetben (ab­szo­lu­tí­vusz) állnak, míg a tárgyas ige alany ergatívuszi esetragot kap. Két nemet is­mer: élőt és élettelent. A főnévi csoport elemei több beágyazott csoportot tartalmazhatnak, azaz egy birtokos szer­kezeten belül újabb birtokos szer­kezet helyezkedhet el. – Az ige mindig a mondat végén helyezkedik el, és az igető mellett főképpen prefixumokat tartalmaz. Az igék állhatnak befejezett és befejezetlen aspektusban. Befejezett aspektusban ergatív minta, be­fe­je­zetlen aspektusban (a magyarhoz hasonlóan) alanyi–tárgyas ragozás szerint oszlanak meg az esetjelölők.