hallásrendszer – az észlelés távolsági receptorokon alapuló modalitása. A hallás érzékszerve a belső fülben elhelyezkedő cochlea (csiga), melynek receptorai a hanghullámok mechanikus energiáját idegi impulzusokká ala­kítják. Sokáig vitatott volt, hogy a receptorok miként tudják a hanghullámok frekvenciáját kódolni. H. Helmholtz véleménye az volt, hogy a cochlea a zon­gora húrjaira emlékeztető rostokat tartalmaz, melyek adott frekvenciára jön­nek csak rezgésbe. Egy ehhez hasonló elmélet kidolgozásáért Békésy György 1961-ben Nobel-díjat kapott. Békésy igazolta, hogy a különböző frekvenciájú hangok a cochlea alaphártyájának különböző részeit hozzák rezgésbe, s igy eltérő receprotorokat ingerelnek. A receptorok frekvenciakódolva továbbitják az ingereket a hallópályán át az elsődleges hallókéregbe. Ember esetén a frekvenciaelemzés a beszéd frekvenciatartományában a leghatékonyabb. Hal­lás alapján a hangforrás helyét is azonositani tudjuk. Ez a két fülbe érkező hangok intenzitásbeli és idői eltérésein alapul. Az agy hallókérge ahhoz hasonló topografikus térképet hoz létre a külvilágról hangok alapján, mint amilyet a látókéreg fény alapján. A látókéregnek azonban könnyű dolga van, hiszen a retinális receptorok szigorú téri topográfia szerint küldik az in­for­mációt. Ezzel szemben a belső fül receptorai, mint Békésy igazolta, a teret csakis a hangfekvencia kódolására használják.