kánon (teológia) – a qanú akkád szóból, amelynek jelentése: mérőnád, mérce, mérték. A késői zsidóság és a kereszténység szóhasználatában ez a kifejezés az Isten által sugalmazott, a bibliai gyűjteménybe való felvételre érdemesnek tekintett iratok sorát, a kanonizálás mint folyamat pedig a bibliai gyűjtemények végleges megszerkesztését, lezárását jelenti. A kanonizálás során azokat a műveket fogadták el szent könyveknek, amelyek tekintélyes és régi szerzőtől valók, a zsinagógai vagy egyházi közösségekben általánosan és régóta használatban vannak, mondandójukat tekintve megfelelnek az igazhitűség követelményének és nem egyszerűen a bibliai hagyomány folklorisztikus, jámbor kiszínezései. Az ószövetségi hagyomány esetében a kanonizálás két lépesben, a Szeptuaginta Kr. e. 2. századi és a Biblia Hebraica Kr. u. 95-ös véglegesítésével történt meg, az újszövetségi kánon végleges kialakítására pedig hosszú viták után Kr. u. 367-ben került sor. A kanonizált Ószövetség a zsidó felosztás szerint 25, a protestáns keresztények felosztása szerint 39 könyvet tartalmaz, a tágabb katolikus és ortodox kánon szerint viszont 46 könyvből áll. Az Újszövetség esetében a keresztény közösségek egyöntetűen egy 27 könyvből álló gyűjteményt tekintenek sugalmazottnak. A kánonba fel nem vett műveket a keresztény szóhasználat apokrif könyveknek nevezi. Tágabb, modern vallástudományi értelemben a kánon kifejezést minden szentkönyves vallás iratainak hiteles és hivatalos gyűjteménye megnevezésére használják.