patrisztika – az ókori keresztény teológiai és filozófiai irodalom összefoglaló elnevezése, az egyházatyák irodalmi hagyatékának a patrológia és a dogmatörténet által vizsgált teljes anyaga. A Kr. u. 2. sz.-tól a 8. sz.-ig terjedő korszak keresztény szerzői zömében görög és latin nyelvű műveikben, értekezésekben, homiliákban, apológiákban, beszédekben, levelekben a hit alapjainak, a Szentírás és a dogmák jelentésének értelmezésére vállalkoztak és ebben az irodalomban követhető nyomon a korai eretnekségek elleni küzdelem, az egyetemes zsinatok vitái vagy a korai keresztény teológiai és egyházfegyelmi gondolkodás kibontakozása is. Nyelvi és kulturális alapon a görög és a latin patrisztikát szokás elkülöníteni egymástól; az előbbi inkább kozmológiai, az utóbbi antropológiai érdeklődése erősségével jellemezhető. A patrisztikus szerzők műveinek fő szellemi forrása a Szentírás és a kortárs teológiai viták anyaga mellett az antik-hellenisztikus filozófiai hagyomány, főképpen annak platonikus és neoplatonikus vonulata volt, ám képviselőinek egy részét határozott bölcselet-ellenesség jellemzi. A patrisztika képviselői között olyan jelentős szerzőket találunk, mint Alexandriai Kelemen, Órigenész, Aranyszájú Szent János Keleten vagy Ireneus, Tertullianus, Szent Ambrus és Szent Ágoston Nyugaton. A későbbi keresztény hagyomány az egyházatyák igazhitű és egybehangzó tanítását a Biblia mellett alapvető hitforrásnak, a keresztény gondolkodás normatív alapjának és a keresztény tudomány forrásának tekintette.