Erdélyi Fejedelemség – A mohácsi vészt követően a török uralom kiala­kulásával és a kettős királyválasztással (Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd) a Magyar Királyság területe három részre szakadt: a Királyi Magyarországra, Szapolyai János országrészére és a török hódoltságra. Buda elestével (1541) és az oszmánok előrenyomulásával János király, majd fia, János Zsigmond fokozatosan szorult vissza az ország keleti területeire. Ezekből alakult ki 1556-ban I. Szulejmán szultán akaratára, azaz nem önálló fejlődés eredményeként az Erdélyi Fejedelemség. A keleti magyar állam ezt követően a 17. század végéig a török Porta viszonylag nagy szabadsággal rendelkező vazallus állama maradt. Ez belpolitikájában teljes függetlenséget, külpolitikájában viszont török ellenőrzést, a rendek által választott fejedelem isztambuli jóváhagyását és éves adófizetést jelentett. Emiatt a fejedelmek politikai–katonai érdekei általában eltértek a Magyar Királyság uralkodóinak céljaitól. Sőt, a 17. században Bethlen Gábor és I. Rákóczi György több ízben vezettek szabályos hadjáratokat a magyar trónon ülő Habsburg királyok ellen. Ezek következtében az utóbbiak a fejedelemséget felszabadítása (1690-es évek) után sem csatolták vissza az anyaországhoz. Így lett Erdély 1740-ben nagyfejedelemség, majd még 1848-ban is »unióra« váró tartomány (ld. Tizenkét pont). Kulturális területen viszont megmaradt az egység a szétszakadt országrészek között, így a vazallusság dacára Erdély is a keresztény világ szerves része maradt. Ráadásul az elszakítottság a magyar kultúra számos elemét archaikusabb formában őrizte tovább.