Királyi Magyarország – A mohácsi vész és Buda 1541. évi eleste után a Magyar Királyság területe hosszú időre három részre szakadt: a Királyi Magyarországra, Szapolyai János országrészére és a török hódoltságra. A késő középkori magyar állam jogutódja és hagyományainak folytatója a Királyi Magyarország lett, noha területe mintegy 60 százalékát másfél évszázadra elvesztette, és trónjára az Anjouk, a Luxemburgiak és a Jagellók után a Habsburg dinasztia tagjainak személyében ismét idegen uralkodók kerültek. I. Ferdinánd 1527. november 3-i koronázásától egészen 1918-ig ők adták Magyarország királyait, 1687-tól a rendek beleegyezésével már fiági örö­kösödéssel. A Magyar Királyság a 16. században tehát az éppen megszülető Habsburg Monarchia részévé, mégpedig a Német-római Birodalom után annak második legelőkelőbb tagjává vált. Bár szuverenitása a monarchia központjából, Bécsből történő kormányzása miatt a közös államigazgatási területeken (had-, kül- és pénzügy) csorbult, ennek ellenére jelentősége továbbra is számottevő maradt. A Királyi Magyarország volt ugyanis a 16–17. században a Duna menti monarchia törökellenes védőbástyája, húsellátását biztosító éléskamrája, jelentős rézexportőre, de egyik legfontosabb jöve­delemforrása is. A Habsburg Birodalomhoz való csatlakozással egyúttal az állandó háborúskodás ellenére Magyarország a keresztény kultúrkörnek és a kontinens szellemi vérkeringésének is fontos része maradt. Közép-Európa és a Magyar Királyság egymásrautaltságának tehát hosszú távra kiható pozitív következményei voltak.