kalandozások – azok a fegyveres vállalkozások, amelyeket a magyarok a 9. század elejétől a 10. század végéig idegen népek és hatalmak ellen vezettek olykor szövetségeseik hívására, legtöbbször azonban saját kezdemé­nye­zésükre. A törzsi és törzsszövetségi szervezésben, illetve alkalmi csopor­tosulás formájában lebonyolított katonai akciókban főnökeik vezetésével a szabad magyarok tömegei vettek részt. Fő céljuk – miként a kalandozó arabok és normannok esetében is – a zsákmány- és fogolyszerzés volt. Az érintett területek feldúlásával és kifosztásával járó zsákmányoló hadjáratok révén a magyarságot másfél évszázadon keresztül jelentős mértékben idegen népek és társadalmak tartották el. A 9. században kelet-európai szállásföldjeikről (Levediából és Etelközből) mind a négy világtáj irányában kalandoztak, a Kárpát-medencéből 899-től intézett portyázások fő színtere pedig Nyugat-Európa és a Balkán-félsziget volt. A honfoglalás utáni hadjáratok során a könnyűlovas magyar csapatok eljutottak a hispániai Ebro folyóig, az Atlanti-óceán francia vidékéig, a dán és német tengerpartokig, az itáliai Apuliába, a Balkánon pedig Konstantinápolyig és a Peloponnésos-félszigetig. A 899 és 970 közötti időszakban minden három évből legalább kettőben kalandozó akcióban vettek részt a magyarok. A nyugati zsákmányoló hadjáratoknak a 955-ös augsburgi, a balkáni kalandozásoknak pedig a 970-es arkadiopolisi vereség vetett véget. A kalandozások kudarca a nomád magyarságot élet­módváltásra és a keresztény Európához való békés csatlakozásra késztette, amelynek legfontosabb elemeit az államalapítás a kereszténység felvétele és az egyházszervezet kiépítése képezte.