»hun kisebbség« – »Kentaurok sincsenek jobban összenőve lovaikkal, mint ők« – ekképpen jellemzik egykorú római kútfők a lovaikról félelmetesen nyilazó, hadjárataik során könyörtelen pusztítást végző hunokat, akik Kr. u. 370 körül kelnek át a Volgán nyugat felé, és az 5. század közepe tájára a Volgától a Rajnáig terjedő hatalmas és jól szervezett birodalmat építenek ki. A török nyelvet beszélő, belső-ázsiai eredetű, lovas-nomád hunok az alánok, majd a keleti- és a vizigótok legyőzése után számos germán népet igáznak le, illetve üldöznek el lakhelyéről, kiváltva ezzel az európai történelem egyik legnagyobb népmozgását. Leghíresebb nagykirályuk Attila, aki 445-ben kerül hatalomra, miután megöli testvérét, Bledát. 451-ben nagy háborút indít a gallok ellen, 452-es itáliai hadjárata során pedig egészen Rómáig jut, 453-ban azonban hirtelen meghal. Máig ismeretlen helyen, valószínűleg valahol a Duna-Tisza közén temetik el. Halála után 15 évvel birodalma megsemmisül, hunjai pedig beolvadnak más népekbe. A nyugati krónikások a hunokhoz hasonlóan írják le az 500 évvel később megjelenő kalandozó-fosztogató magyarokat is, és náluk jelenik meg a részletesen először középkori kró­nikáinkban (Anonymus, Kézai Simon, Kálti Márk) elbeszélt hun-magyar közös származás, illetve azonosság motívuma, amely részévé vált a magyar népi hagyománynak is (Csaba-monda). A 19. század második felének nagy nyelvészeti és történeti vitáiban azonban eldőlt, hogy a hun-magyar rokonság tudományosan nem igazolható. Ennek ellenére a mai napig is vannak hívei. 2004. szeptember elején népi kezdeményezés indult a hunnak, mint nemzeti kisebbségnek alkotmányos elismertetéséért.