űrszemét – általános értelemben mindazok a mesterséges eredetű űr­ob­jek­tumok, amelyeknek már semmiféle haszna nincs. Az űrszemét elsősorban 800 és 1200 km közötti magasságban és a geostacionárius pályán jelent ve­szélyt az aktív holdakra, illetve kisebb magasságokon az űrhajókra és űr­ál­lo­má­sokra (ez a veszély lényegesen nagyobb, mint a meteorütközéseké). Bár nincs bizonyíték arra, hogy egy aktív műhold az űrszeméttel való ütközés kö­vet­kez­tében szüntette volna be a működését, ilyen események elő­for­dul­hat­nak, hacsak nemzetközileg egyeztetett ellenintézkedésekkel nem csökkentik az űrszemét mennyiségét. Az űrkutatás első négy évtizedében csaknem 4000 indítás során több mint 23.000 darab, legalább 10 cm-es test került Föld kö­rü­li pályára. Csak 6%-uk működik, 50% már üzemképtelenné vált műhold, ki­é­gett hordozórakéta-fokozat és egyéb, fölöslegessé vált alkatrész. A többi 44% abból a 129 robbanásból (kiégett, de nem teljesen kiürült hor­do­zó­ra­kéták) és ütközésből származik, ami 1961 óta a Föld körüli pályán történt. Az 1 cm-nél nagyobb, legalább 100.000 törmelékdarab döntő többsége ezekből az eseményekből ered. Az alacsony pályán keringő törmelék a légköri fékeződés következtében előbb-utóbb megsemmisül. A védekezés hagyományos mód­sze­rei közé tartoznak a különféle védőernyők. Embert szállító űreszközök esetében a nagyobb darabokkal való ütközés veszélye esetén megfelelő ma­nő­ver­rel kockázatmentes pályára vezérlik az űrhajót.