cenzúra története – A latin censura, »vizsgálat« szóból – eredetileg írás­művek ellenőrzését jelenti, használata a katolikus egyházjoghoz nyúlik vissza. Megkülönböztetjük előzetes (preventív) és utólagos (represszív) vál­tozatait. A könyvcenzúra a könyvnyomtatással (kb. 1450) egyidős. 1521-ben betiltották Luther Márton írásait, 1540-ben összeállították a tiltott könyvek császári jegyzékét, 1564-ben a pápai indexet. A 18. században megindul a küzdelem a sajtószabadságért, kivívása csak a 19. sz. végétől teljesedik be, sok helyütt átmenetileg. A cenzúra a Habsburg Birodalomban nyilvánosan működött, eszközei között volt a szerzők, nyomdászok, kiadók és könyv­kereskedők állandó megfigyelése, pénz- és börtönbüntetése, újságadó, a papírellátás nehezítése, koncessziók és kiváltságok megvonása, az erkölcsi vagy politikai szempontból »átfésült« kiadások kényszere, kifogásolt be­kez­dé­sek kihagyatása vagy átfestése, vagy az öncenzúra kikényszerítése. El­len­őrizték a tankönyveket, a tananyagot, a katolikus egyház erkölcsi és az állam politikai parancsainak megfelelően. – A 20. sz.-ban a diktatórikus és to­ta­li­tá­rius hatalmak világszerte a cenzúrázás legkíméletlenebb formáit vezették be. A náci Németországban mindjárt 1933-ban nyilvánosan elégették a liberális, kommunista, vagy zsidó írók műveit. A Szovjetunióban és a befolyása alatt álló országokban központosították a könyv- és újságkiadást, súlyos bör­tön­bün­tetéssel vagy munkatáborral sújtották a rendszer bírálóit. A totális rendszerek egy kézbe fogták a tömegtájékoztatás technikai eszközeit, így a filmet, a rádiót, a televíziót. Csak a Szovjetunió bukása után valósult meg e térségben is a sajtószabadság.