Nyikolaj Bergyajev – sz. 1874, h. 1948, az orosz egzisztencializmus ama vallásos irányzatának képviselője, melynek fő forrását Dosztojevszkij re­gé­nyei jelentik. Száműzetése után Berlinben (1922), majd Párizsban (1924–1948) élt. A Puty c. folyóirat szerkesztője volt (1926–1939). Filozófiája reflektál a szlavofil hagyományra, az anarchizmusra, a nihilizmusra, a 20. század elejének vallásfilozófiai-esztétikai-irodalmi áramlataira, és széles skálát fog át, korunk emberének sorskérdéseitől az egyetemes harmónia misztikus víziójáig terjed. Metafizikájának tartóoszlopai: a szellem, a szabadság és a kreativitás. Bölcseletére nagy hatást gyakorolt J. Böhme, Homjakov és Szolovjov. Az orosz vallásos eszme c. művében és más írásaiban a kul­tú­ra­köz­pontú, racionális-absztrakt, heterogén gondolkodást szembeállítja az orosz mentalitásra jellemző közvetlen, homogén létszemlélettel. Karakteres rajzát adja a nyugati és az orosz értelmiség közötti különbségnek. Vallásböl­cse­le­té­nek platonizáló jellegére jellemző, hogy benne a szellem és a valóság vi­szonya átrendeződik. Tényleges világunk pszeudo-realitássá halványul, nél­kü­löz minden benső értelmet. Az embernek szabadsága által van hatalma a lét fölött. A szabadság őseredete az alaptalanban van (»Ungrund«), felette még az Istennek sincs hatalma, így kiindulópontja lehet mind a jónak, mind a rossznak. Erre a sajátos szabadságfelfogásra alapozódik Bergyajev krea­tivi­tás-koncepciója is.