szlavofilizmus – szellemi áramlat, amely a 19. sz.-ban a romantikus anti­kapitalizmus szerves részét alkotta, az európai korszellem lényeges eszméit asszimilálta, ám ezeket messzemenően sajátos nemzeti színben jelenítette meg. Az irányzat legjelentősebb forrása a német preromantika, valamint a romantika: Jacobi, Baader, Mühler, Schelling és a Schlegel-fivérek művei. A szlavofil gondolatkör főbb képviselői: Akszakov, Kirejevszkij, Homjakov. Né­zeteikre jellemző, hogy a nyugat-európai típusú racionalizmust és a római katolicizmust szembeállítják a szláv szellem érzelemközpontú világával és a pravoszláv egyházzal. Nyugat-kritikájukban bírálják a polgári és a protestáns individualizmust, ennek pozitív ellentettjét egyrészt a faluközösségben (ob­scsina), ill. főleg Homjakov nyomán a szobornosztyban, a hivők szabad sze­re­te­ten alapuló »organikus együttlétében« látják. Ez a koncepció áta­la­kí­tá­sok­kal megjelenik Dosztojevszkij és Bergyajev műveiben is. Elutasítják a dog­matikus teológiai rendszerek racionalizmusát, az egyházi autoritást, az evo­lu­ci­onista történelemfejlődést, a nyugat-európai típusú kultúra és civilizáció számos elemét. A szlavofilizmus eszmevilága a szláv népek számára fontos összetartó erő volt történeti, vallási és kulturális vonatkozásban egyaránt. A szó jelentése: »a szlávokkal rokonszenvező«. A jelzett eszmevilág hatott a ma­gyar népi írókra is (Németh László, Szabó Dezső stb.).