természetfilozófia – célja a természeti jelenségek ok-okozati magyarázata, első alapelvekre történő visszavezetése. A szűkebb értelemben vett természetfilozófia – a természet enciklopedikus megközelítését felváltva – a 12-13. sz. fordulóján alakul ki az alapfokú egyetemi képzés részeként. Célja a magasabb tanulmányokra (jog, orvostudomány, teológia) való előkészítés. Tárgykörét és módszereit az arisztotelészi fizikai és biológiai írások határozzák meg. Művelői a tér, az idő és a változás természetét elemezve kifinomult technikákat alkalmaznak a görög-arab szövegeken belüli, illetve a filozófia és a Biblia között adódó ellentmondások elsimítására. Leghíresebb művelői a korban Albertus Magnus, Aquinói Tamás, Duns Scotus és Ockham. A 16. sz.-tól előtérbe kerülő csillagászat, mechanika és anatómia eredetileg nem része a természetfilozófiának, amint a megfigyelések és a matematika Galilei-féle ötvözése, s a Bacon által propagált természetrajz sem tartozott jellemző módszerei közé; idegen továbbá tőle a technikai fejlődés eszméje, így e hagyomány a mai tudomány kialakulásának legfeljebb egyik tényezője. Descartes-tól Leibnizon és Newtonon át egészen Kantig (sőt ide sorolhatók Goethe vagy Schelling spekulációi is) számos mű születik, amelyet tág értelemben természetfilozófiainak tekintettek, ám a természet vizsgálata a szaktudományok önállósodásával fokozatosan kiszorul a filozófiából, így e folyamat, amely megteremti a tudományfilozófia feltételeit, a 19. sz.-ra egyszersmind a természetfilozófiák végét is jelenti.