Descartes: »A filozófia alapelvei« – Latin nyelvű művét (1644) – gon­dolatai legátfogóbb kifejtését – Descartes a középkori skolasztikus kézi­könyvek mintájára »filozófiai summának« szánta, melyben a világ mechanikai magyarázatát (az arisztotelészi tananyagot felváltandó) »könnyen tanítható rendben« közli. E didaktikus jelleget erősítik az előadás szerves részét képező (s nem csupán illusztratív) ábrák is. A francia fordítás előszavában Descartes a filozófiát fához hasonlítja, melynek gyökere a metafizika, törzse a fizika, ágai az alkalmazott tudományok. Ez az egységes rendszer (szemben a skolasztikus filozófiai eljárással) a tudás keretét adó, cáfolhatatlan elvek lefektetésével, Isten és az elme tárgyalásával veszi kezdetét (I. könyv). A fizikára történő átmenetet a természettörvények metafizikai levezetése s a kiterjedés analízise (végtelen oszthatóság, az űr kizárása stb.) jelenti (II. könyv). Ezt követi a világ részletes leírása »mintha pusztán csak gépezet volna« (IV.188). Descartes elfogadja a bibliai teremtéstörténetet, ám – elválasztva a létezés és a tanítás rendjét – úgy látja, a dolgok igaz természete jobban érthető egy »hamis hipotézis« révén, mely megmutatja, hogyan keletkez(het)tek (volna) ezek csupán a természet törvényei által. A III. könyv így a világegyetem kialakulását, a IV. a Föld eredetét s számos földi jelenség (pl. mágnesesség) természetét tárgyalja. A mű torzóban maradt, így az élőlényekről s az emberről szóló részek csupán Descartes más művei alapján rekonstruálhatók.